Isaac Marion: Eleven testek

Fülszöveg:

R egy fiatal férfi. Éppen egzisztenciális válságban van – ő egy zombi. Keresztülverekszi magát a háborúban megsemmisült, összeomlott Amerikán, és az eszüket vesztett, éhes társai között mégis valami többre vágyik, mint vér és agyvelő. A többiekkel ellentétben ő tud beszélni – néhány felmordult szótagot ugyan, de a belső élete csupa mélység, csupa csoda és vágy. Nincsenek emlékei, nincsen személyisége, nincs pulzusa sem, de vannak álmai.

Miért pont ez?:

Ami rögtön megfogott benne az a címe volt. Amikor még érdeklődtem a különböző karrier -és személyiség építő könyvek iránt, akkor akadtam rá az interneten. Teljesen véletlenül, és ebből kifolyólag rögtön azt hittem, hogy valami testbeszédes maszlagot tartalmaz. A borítója viszont teljesen eltért az ilyen fajta irományoktól. A fülszöveget elolvasva pedig az is tudatosult bennem, hogy ez egy zombis történet. Gondoltam: miért ne? Vágjunk bele! Soha nem olvastam még ilyesmit. 

Véleményem:

Nagyon egyszerű oka van annak, hogy miért csak most fogtam hozzá a könyvnek. Ugyanis a borító ordítja, hogy van benne egy szerelmi szál is. Rögtön a következőre gondoltam: Na, itt egy Twilight-regény zombikkal!, viszont nem teljesen volt helytálló ez a feltételezésem. Volt benne egy kis romantika, de egyáltalán nem nyáltenger. 

A könyv elején a főszereplő, R gondolatait ismerhetjük meg. Megtudhatjuk, hogy milyen egy halál utáni élet: amikor a tested már sorvadásnak indult, ezért nem tudsz rendesen beszélni (csak morogni), az emlékeid elhomályosodtak, szinte semmi sem maradt belőle, nem működnek azok a képességei, amik korábban emberré tették. Ennek ellenére eléggé vicces figura, akit mégsem lehet teljesen komolytalannak nevezni. Ellenben barátjával, M-mel, aki mély érzelmeket táplál minden élőhalott hölgyemén iránt (csajozógép). 

A szemünk előtt bontakozik ki egy egyszerű és primitív zombi társadalom. Ahol együtt vadásznak emberekre, eszik meg őket és zabálás közben élvezik az áldozat emlékeit. Alapvetően csak két fontos szabály van: 1, mindig teljesen elfogyasztják az áldozat agyát, nehogy újabb embert ítéljenek az örök kárhozatra ezen a bolygón és 2, nem szabad feldühíteni a Csontikat (erről később). Mégis ebben a furcsa rendszerben a zombik templomba járnak. Így R-nek az egy szem barátja mellé egy igen furcsa és buta feleség és két kölyök is dukál. Megjegyzem: a kis agyevő szörnyetegeket természetesen nem ők nemzették.
Ha közösség, akkor kell vezető is hozzá. Ezt a szerepet az úgynevezett Csontik töltik ki. Akik valamikor zombik voltak, de a bőr és a hús teljesen lerohadt róluk. Szinte lehetetlen elpusztítani őket, ijesztőek és minden téren befolyásolni tudják társaikat. 20 fős személyzet figyeli a repteret, ahol a kis csipet-csapat él.

Tetszett, hogy egyik zombi sem volt kifejezetten buta. R-et is több kérdés foglalkoztatta. Utálta, hogy nem tudja a teljes nevét, hogy nem tud olvasni, hogy nem tudja miért kell a dolgoknak úgy lennie, ahogyan vannak. Ami pedig igazán szerethetővé tette számomra az ő karakterét az a másokba vetett hite volt. Az, hogy sohasem adta fel a reményt. Hitt abban, hogy a világ egyszer jobb hely lesz, ahol az emberek és zombik nem gyilkolásszák egymást. Ki szeretett volna törni abból a körforgásból, amibe évtizedek óta belekerült. 

Ebben a világban az emberek egy stadion nevezetű helyre kényszerülnek, ahol egyetlen egy fontos feladatuk van: túlélni. Látásmezejük beszűkült és lehetőségeik minimálisak. A sivatag közepén, zombi telepekkel körülvéve nem kecsegtet túl sok jóval az élet.  Itt tengeti mindennapjai a dráma másik főszereplője: Julie (hoppá! nem utal véletlenül ez egy Shakespear történetre?). Aki kicsit elveszett, kicsit mocskos szájú és néha olyan buta kis liba volt, hogy legszívesebben képen töröltem volna. Sajnálom, de nem lett a kedvencem.

Érdekes disztópia, annyi biztos. Annyira nem olyan, amire az ember számítana! Annak, aki minőségi könyveket szokott olvasni a témában (értsd: Orwell vagy bármi olyan, amiben nincsenek nyáladzó tinédzserek), annak kicsit komolytalan lesz. Ennek ellenére a könyv mellett szól, az is, hogy rendkívül egyszerű, gyorsan olvasható, vicces és könnyed(ebb). A témát így is eléggé komolyan kezeli.
A történet vége egyedül az, ami hagy kívánnivalót maga után. Összecsapott, egyáltalán nem átgondolt és rendkívül klisés. Egyszerűen nem tudott megfogni. Addigra túl sok kérdés merült fel bennem a világgal kapcsolatban és egyikre sem kaptam választ. Nincs rendes lezárás, ahogyan azt sem tudtuk meg hogyan alakult ki az addigi világ, úgy azt sem tudjuk: mi lett a vége?

Értékelés: