Kristin Cashore: A garabonc (Graceling 1.)

Fülszöveg:
Katsa, a garabonc Úrnő, egyike azoknak a ritka és fura szerzeteknek, akik különös képességgel születtek. Az ő rendkívüli tehetsége a küzdelemben, a halálosztásban mutatkozott meg; nyolc éves kora óta tudja, hogy akár puszta kézzel is képes embert ölni. A király unokahúgaként kiváltságos életet élhetne, de garabonciája miatt kénytelen a király erőszakos megbízásait teljesíteni. 
Amikor találkozik a szintén garabonciás harcos Pongor herceggel, Katsa még nem sejti, hogy élete fordulóponthoz ért. 
Nem számít arra, hogy Pongor a barátja lesz. 
Nem számít arra, hogy megtudja az igazságot a saját garabonciájáról – a legkevésbé pedig arra, hogy egy távoli földön lappangó, rettenetes titok közelébe kerül… 
A garabonc Úrnő, ez a modern lányregény, újfajta módon mesél arról, hogyan válik egy kamaszlány minden szempontból önmaga urává, hogyan érik független és felelős nővé, miközben olyan lélegzetelállító szerelemről olvashatunk benne, amely kétségkívül felveszi a versenyt az Alkonyattal.

Véleményem:

Évekkel ezelőtt barátnőm polcán láttam legelőször ezt a könyvet. Rá is kérdeztem: milyen volt? Hogy tetszett? Ő akkor egekig magasztalta. Nem rég jutottam el oda, hogy én is elolvassam és nagy lelkesedéssel vetettem bele magamat a történetbe. 

Olyan jól kezdődött! Azt hittem hasonló lesz, mint az Üvegtrón, amit nagyon szerettek. Azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy az események teljesen más fajta irányt vettek és nem teljesen azt kaptam, mint amire számítottam. A könyv ennek ellenére nagyon színesen és fantáziadúsan meséli el egy lány történetét, aki felnőtt.

Nagyon érdekes volt maga a garaboncia ötlete. Garabonc bárki lehet, akiben megvan a genetikai hajlam arra, hogy többé váljon a környezeténél. Elméletileg mindenki egyedi képességekkel rendelkezik, de akadnak olyanok akiknek meghatározóan a harc vagy az úszás a garabonciája. A főszereplő, Katsanak azonban egészen különleges tehetség van: a gyilkolás.

Innentől kezdve adott a kérdés: Mi az ami mégsem tetszett benne? 

Az első része igazán jó volt. Megismerkedtem a szereplőkkel, az alap szituációval és jó pár kérdés felmerült bennem az olvasás közben.  Jól kidolgozott és átgondolt. 
Ezek után jött a feketeleves: a második rész. Ami szinte mintha teljesen ellentéte lenne az eddig elhangzottaknak. Összecsapott és unalmas volt. Ráadásul a fő poént már a könyv közepén (!) sikerül lelőnie. Onnantól kezdve konkrétan semmi izgalom nem volt benne. Minden kiszámítható mederben folyt, mintha az íróból kifogyott volna a kreativitás. De azért mégis megírta ezt a 480 oldalt, mert a kiadó azt akarta.  

A szereplőket nem volt nehéz megszeretnem. Nem mondom azt, hogy az első perctől kezdve, de viszonylag hamar a szívemhez nőttek és mindvégig drukkoltam nekik. A legnagyobb szívfájdalmam, hogy úgy érzem még mindig nem tudok eleget Katsaról és Pongorról. Az előbbiről az érdekelne, hogy miért nem akar férjhez menni?. Az utóbbiról pedig, hogy mi történt vele (érdekelne hogyan sikerül megbirkóznia az új helyzettel). Egy kicsit bántam, hogy a könyv felénél nem csak az események, de a sok szereplő is tovatűnt és helyüket a kietlen pusztaság, majd később újabb emberek vették át. 

Értékelés: