Fülszöveg:
Bangkok. Ölelő, forró, egzotikus város, ahol a múlt és a jövő összekapcsolódik, és ahol bármi megtörténhet; és meg is történik. Hét ember sorsa keresztezi egymást ebben a metropoliszban. Hét ember, hét kereső, akiknek ez a város talán az utolsó állomás. Vagy az első egy új élet felé? A sikeres üzletember, a körülrajongott fotómodell, az örök outsider férfi, a családanya, aki hirtelen elveszít mindent, a kiváló orvos, aki nem tudta megadni azt, amire a nő vágyott, egy madám, és a kiskorában örökbe fogadott bájos lány. Miért éppen ők heten? Miért érkeztek egy időben Bangkokba? Hihetünk-e a véletlenekben?
Vélemény:
Nehéz szülés volt, de végül sikerült időben végeznem a könyvvel. Be kell valljam: kicsit csalódott vagyok. Ugyanis Fejős Éva egy olyan magyar író, akitől többet vártam. Sokaktól olvastam abszolút pozitív visszajelzést a könyveivel kapcsolatban és én is már nagyon régóta vártam már, hogy végre olvashassak tőle. Elvégre, ha valami tényleg annyira jó, hogy magyarról angolra fordítsák le, akkor azt nekem is olvasnom kell. Így utólag úgy látom kicsit túl sok reményt fűztem a történethez.
Először is ki kell emelnünk, hogy a történetnek rengeteg szereplője van, akiknek az életében még több, felesleges embert találunk. Ez egy hatalmas nagy névkavarodást eredményez, amiből az olvasó legjobb esetben is csak a regény közepén tud kikeveredni. Természetesen ennek a 7 szereplőnek az élete valamilyen szinten összefügg, esetleg egymásba fonódik, mint a Felhőasztal-ban, de közel sem olyan élvezhetően. Igazán nagy bűn, hogy én most éppen ezt a két könyvet próbálom összehasonlítani, de emellett a hasonlóság mellett nem tudtam szó nélkül elmenni.
Végig úgy éreztem, mintha egy koktél belsejébe keveredtem volna, amit nagyon elrontottak. Túl sok limonádét, túl sok szenvedést, túl sok szereplőt és túl kevés tényleges történést raktak bele. Nem éreztem úgy, hogy nekem ezt feltétlenül végig kellene olvasnom. Nem voltam kifejezetten kíváncsi sem a végkifejletre, de türelmesen vártam, hátha történik valami. Valami, ami miatt mindenki méltatta ezt a könyvet.
Hiába, a történet ugyanolyan lapos maradt, mint amilyen az eleje volt. Ennek ellenére úgy érzem, hogy fogok még az írónőtől olvasni. Nem a régebbi könyvei közül, mert azokról tényleg rettenetes vélemények keringenek az interneten. Egyenlőre tanácstalan vagyok, de várom az ötleteket! ;)
Először is ki kell emelnünk, hogy a történetnek rengeteg szereplője van, akiknek az életében még több, felesleges embert találunk. Ez egy hatalmas nagy névkavarodást eredményez, amiből az olvasó legjobb esetben is csak a regény közepén tud kikeveredni. Természetesen ennek a 7 szereplőnek az élete valamilyen szinten összefügg, esetleg egymásba fonódik, mint a Felhőasztal-ban, de közel sem olyan élvezhetően. Igazán nagy bűn, hogy én most éppen ezt a két könyvet próbálom összehasonlítani, de emellett a hasonlóság mellett nem tudtam szó nélkül elmenni.
Végig úgy éreztem, mintha egy koktél belsejébe keveredtem volna, amit nagyon elrontottak. Túl sok limonádét, túl sok szenvedést, túl sok szereplőt és túl kevés tényleges történést raktak bele. Nem éreztem úgy, hogy nekem ezt feltétlenül végig kellene olvasnom. Nem voltam kifejezetten kíváncsi sem a végkifejletre, de türelmesen vártam, hátha történik valami. Valami, ami miatt mindenki méltatta ezt a könyvet.
Hiába, a történet ugyanolyan lapos maradt, mint amilyen az eleje volt. Ennek ellenére úgy érzem, hogy fogok még az írónőtől olvasni. Nem a régebbi könyvei közül, mert azokról tényleg rettenetes vélemények keringenek az interneten. Egyenlőre tanácstalan vagyok, de várom az ötleteket! ;)
Értékelés:
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése