Matthew Quick: Napos oldal

Fülszöveg:Patnek van egy elmélete, miszerint az élete egy film. Egy film, amelynek nemcsak főszereplője, de nézője is egyben, és amelynek rendezői székéből maga Isten dirigál. Egy film, amelynek csak és kizárólag akkor várja hepiend a végén, ha kiállja a maga elé állított próbatételeket. Ezek után talán nem meglepő, hogy Pat frissen szabadult egy elmegyógyintézetből. És az sem, hogy egyik leküzdendő akadállyal szembesül a másik után: senki sem hajlandó beszélni vele a nagy Ő-ről, aki jelenleg ex, kedvenc csapata vereséget vereségre halmoz, a talán még nála is furcsább Tiffany folyton ott liheg a nyakában, az új pszichiátere pedig mintha házasságtörésre biztatná, hogy elősegítse a gyógyulását. És ha ez még nem lenne elég, egy világhírű szaxofonos kísérti! 

A regény elbűvölő utazásra invitál Pat elméjébe, ahonnan ugyan kissé torz, ugyanakkor szívszorongató és végtelenül szórakoztató is a kilátás. Ahonnan mi is nézői lehetünk Pat filmjének, amely néha szomorú, néha vidám, mint maga az élet.

Vélemény:

Az első perctől kezdve nem igazán tudott lekötni a könyv. Túl sok olyan momentum volt, ami számomra teljesen feleslegesnek tűnt és így visszagondolva sincs más véleményem. Pat néha annyira föl tudott engem is húzni, mint Tiffanyt. Legszívesebben felpofoztam volna. Persze dicséretes, hogy meg akar változni, méghozzá jobb ember akar lenni. Ezt azonban csak azért akarja elérni, hogy Nikinek megfelelő legyen. Pedig nem is találkozott a nővel évek óta!

NAGY LEVEGŐ! MOST MEGPRÓBÁLOM ÖSSZESZEDNI A GONDOLATAIMAT....

Pat-nek (ahogyan a fülszövegben is olvashatjátok) van egy elmélete miszerint mindenkinek esélye van egy happy end-re. Ezt csak úgy érhetjük el, hogyha megpróbáljuk a lehető legjobbat kihozni magunkból. Mindezt azért teszi, hogy a felesége kedvében járjon. Mindenkivel kedves, elkezdett könyveket olvasni és extra borravalót ad a pincéreknek. Mellesleg megjegyzem, hogy az utóbbi ötlet nagyon szimpatikussá tette. 

Amikor a főszereplőnk kikerül a gyógyintézetből köteles pszichológushoz járni. A dokinak van egy különleges szokása: két széket kínál föl a pácienseinek: egy fekete és egy barna borításút. A beteg dönthet: a jó napa van, akkor a világosabb színű karfát fogja választani, ha azonban valami nagyon bántja, akkor a másik széken foglal helyett. Nem tudom hány pszichológus alkalmazza ezt a módszert, de szerintem ez egy nagyon jó ötlet és érdekes volt ilyenekről is olvasni. 

Pat a történet során nem csak az új doktorával barátkozik össze, hanem újra felfedezi a szociális kapcsolatok szépségeit és hátrányait is. Régi és új barátokra talál, akik egytől egyik nagyon titokzatosan viselkednek, amikor a férfi betegségéről esik szó.

Pat apját nem szeretném csúnya szavakkal minősíteni így csak annyit mondok, hogy egyáltalán nem kedveltem a pasast. Bármilyen szempontból is nézem, de csak azt tudom látni, hogy kegyetlenül bánt a fiával. A hangulatingadozásairól nem is beszélve... Szerintem ezt a részt az író kicsit eltúlozta. A feleség viszont egészen reálisra sikeredett, ahogyan a családi problémák is jól meg lettek tervezve. Teljesen átlagos családban is el tudok hasonlót képzelni. 
Elméletileg ez a könyv tele van izgalmas fordulatokkal. Gyakorlatilag engem nem tudott lenyűgözni és meglepni sem. Sem az, amikor kiderült, hogy Tiffany hogyan manipulálta az eseményeket sem az, hogy Pat miért került a gyógyintézetbe.

Ha már így szóba jött, úgy gondolom nem siklatok pár szóval el a másik főszereplőnk, Tiffany mellett. Matthew remekül kidolgozott karaktert alkotott, ezt el kell ismerni! Annyira briliánsra és egyedire sikeredett, hogy nem tudom egyik olyan szereplőhöz sem hasonlítani, akivel az olvasással töltött pár év alatt találkoztam. Teljesen megértettem, hogy mi kényszerítette arra, hogy keménnyé és néha kíméletlenné váljon. Sajnáltam, hogy az Ő és Pat kapcsolatának nem szentelt több oldalt a szerző, mivel ebből lényegesebben többet ki lehetett volna hozni szerény véleményem szerint. 

Ami bosszantott: 
- Nagyon haragszom a fülszövegre.  Először is túl sokat árul el Pat és Nicki kapcsolatáról. Másodszor a könyv 2/3 részéig a főszereplő kedvenc futball csata, az Eagels nem is kapott ki egyszer sem.
- Nem hiszem el, hogy sikerült egy könyvben legalább 5 másikat elspoilerezni! Ezt egyszerűen nem hiszem el!
- A focis részekből túl sok volt. Itt nem arra gondolok, hogy egy egész fejezeten keresztül ecseteli azt, hogy hogyan ismerkedett meg a többiekkel a meccs előtt. Hanem arra, amikor egy egész oldalon keresztül olvashattam, hogy melyik csapat mennyi pontot szerzett. Mármost, én hozzá nem értőként ezeknek a csapatoknak a hírüket sem hallottam, nem tudom, hogy létezőek e. Még akkor sem érdekelt volna, hogy van e valóságalapja e az eredményeknek, ha hatalmas nagy football őrült vagyok. 

Összegzés:

Cselekmény: 8/10
Szereplők: 3,5/5

Borító: 4/5 - én még szemüveggel sem tudtam kiolvasni az apró betűvel írtakat...