2020. május 1., péntek

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk


Fülszöveg:
Ocean Vuong könyve brutálisan őszinte, költői nyelven megírt vallomás a szerelemről, a családról, a bevándorlásról, a szegénységről és a szeretetről. A húszas éveiben járó fiú, Kiskutya, anyjának írott levelében meséli el családjuk történetét, amelynek gyökerei a háború sújtotta Vietnámtól az amerikai Hartford városáig nyúlnak.
A fiú alámerül anyja bombák szaggatta emlékképeibe, hogy elmesélje a háború okozta traumákat, a kivándorlás és az új otthon keresésének nehézségeit, valamint kettejük függőséggel és frusztrációkkal terhelt kapcsolatát. Mindeközben keresi azokat a szavakat is, amikkel őszintén megvallhatja a dohányföldeken dolgozó, drogfüggő fiúval, Trevorral való barátságát és vonzalmát. Vuong lenyűgöző sűrűséggel és megértéssel beszél a különböző világok határán lebegő emberekről, arról, hogyan élhetjük túl a való élet sivárságát, és arról, hogyan gyógyíthatjuk és menthetjük meg egymást anélkül, hogy elfelednénk, kik vagyunk.

Könyvadatok: 
Téma:
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 368 oldal
Megrendelhető: EURÓPA


Miért pont ez?:
Idén a Könyvfesztivál elmaradt, de a kiadók és a könyvkereskedők kedvezményekkel csápítottak el. Ocean Vuong könyve eléggé friss megjelenés volt, és ezekhez mérten eléggé féltem tőle, azonban az angol kiadásról csupa jót olvastam. 

Véleményem:
Érdekes, hogy mennyire máshogy indul a könyv az elején, mint amivé a közepe felé válik. Azonban a keretes szerkezet szépen ki van találva, a vége felé visszakanyarodunk a legelső gondolatokhoz.

A könyv rövid pillanatokat, gondolatokat ragad ki egy vietnámi fiú életéből, aki nem csak származásával, de minden mozdulatával kitűnik a környezetéből. Holott az anyja nem felejti el soha emlékeztetni: "ne hívd fel magadra a figyelmet. Éppen elég már neked, hogy vietnámi vagy."

Néhol kuszának találtam a témák közötti gyors váltásokat. Nehéz volt követni az író gondolatait, csapongónak hatott. Egy idő után pedig csak úgy tudtam koncentrálni a szövegre, hogyha elvonultam és körülöttem teljes csend volt. Ami így a karantén ideje alatt nem is volt teljesen lehetetlen feladat. 

A könyvnek nem célja, hogy megkedveljük a szereplőit. Inkább csak bemutatja, hogy a generációkon átívelő konfliktusok, egy háború és a szegényes életkörülmények hogyan hatnak a következő generációkra. (Az elbeszélőt a családtagjai csak Kiskutyának hívják, így ezentúl én is így fogok hivatkozni rá.) Kiskutya anyukájával és nagymamájával él egy lakótömbben. Az idősebb generáció tagjai a vietnámi háborúban maradandó lelki sérüléseket szenvedtek, melyeket tovább cipeltek az új hazába is. 

Voltak benne részek, amik nagyon tetszettek; voltak, amik kicsit megbotránkoztattak, elképesztettek; és volt egy különösen szomorú rész, amin sírtam. 
Úgy mondanám, hogy a könyv tükröt tart elénk a saját kapcsolatainkról. Kiskutya, amint megtanul angolul, anyukájának fordítja le a világ történéseit. Ezért igazán mély anya-gyerek kapcsolat alakul ki közöttük, mely függőségeivel rendkívül egyedi. Kiskutya az egész történetet anyjának írja, akiről tudja, hogy olvasni sem tud, mégis ez teszi bensőségessé az egészet. Az nagyanya-unoka kapcsolat ehhez képest kicsit eltérő, és csak a könyv vége felé csúcsosodik ki. Megindító, ahogyan a szenvedő nagyanya arról beszél, hogy valaha Ő is kisgyerek volt, és boldogan kergette a pillangókat a réten. 

Nem lehet a könyvről beszélni anélkül, hogy a szerelmi szálat ne említsük. Szókimondóan van ábrázolva egy fiú-fiú közötti kapcsolat, mellyel a kábítószerek használatának szókimondó leírása is vegyül. Többnyire imádtam, hogy az író nem finomkodott, ugyanakkor néhol kicsit soknak találtam. 

Kinek ajánlom?: 
Kicsit komolyabb korosztálynak, ugyanis néhol eléggé megrázók a történetek. Bárkinek, aki nyitott egy egyedi történetre és szeret sokat gondolkozni az élet apró eseményein. 


Összegzés: 

2020. április 30., csütörtök

Santa Montefiore: A ​ház a tengernél



Fülszöveg:
A tízéves Florianát rabul ejti a kis faluja mellett álló pompás toszkánai villa szépsége, és arról álmodozik, hogy egy napon majd ott lakik. Amikor Dante, a villa tulajdonosának fia behívja a lánykát, már tudja, hogy a sorsa ide köti, ehhez a fiúhoz. Ám miközben felnőnek, átlépnek egy láthatatlan vonalat, és veszélybe sodorják azt, amit a legfontosabbnak tartanak az életben… Több évtizeddel később, és több száz kilométernyire onnan, az angliai Devonban, egy festői, régi kis kastélyszállóra nehéz idők járnak. A tulajdonos, Marina, felfogad a nyári szezonra egy bentlakó művészt, aki festegetni tanítja a vendégeket. A festő, akit Marina talál erre a célra, vonzó, okos férfi, és nemcsak a családi békétlenségeket kezdi elsimítani, hanem sikerül megfordítania a szálló szerencséjét is. Hamarosan kiderül azonban, hogy a művész nem az, akinek látszik… A tengerparti ház megindító és varázslatos mese szerelemről, megbocsátásról, és újra felfedezett múltról.

Könyvadatok: 
Téma:
Kiadó: Művelt Nép
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 622 oldal
Megrendelhető: LÍRA



Miért pont ez?:
Amióta megláttam a könyv borítóját, címét és fülszövegét csak arra tudtam gondolni, hogy ez tipikus strandkönyv. Úgyhogy ehhez híven nyáron, a tenger parton vettem elő először és utoljára. 

Véleményem:
Úgy vélem helyesen ítéltem meg első ránézésre a könyvet, és többnyire egy egyszerű nyári olvasmány, amitől nem kell sokat várni. Én e-könyv formájában olvastam, ami lényegesebben rövidebbnek tűnhet (kb. 200 oldallal), mint az eredeti papír alapú kiadás. 

Santa Montefiore könyveiről többnyire a romantikus és toszkán szavak ugranak be a legtöbb embernek. Ez a könyv sem hazudtolja meg ezt. Történetünk egyik színhelye Olaszország, ahol egy szegény család gyermeke, Floriana beleszeret a városban nyaraló Dantéba. Ez a történet szál egyszerű és az irodalomból jól ismert konfliktusokkal van tele szőve. Az ellentétes közegből jövő gyerek szerelme, a barátságok, melyeket a vagyoni különbség tesz tönkre, egy mély kutya-ember barátság. Ha csak ezekből állna, akkor azt mondám egy szerelmi történet, mely nem tartalmaz meglepetéseket és tragikusan végződik. 



Azonban a könyv másik (és szerencsére nagyobb) részét teszi ki a jelenben és Angliában játszódó részek. Ami már több karaktert is felsorakoztat, melyek mindegyikének vannak olyan apró tulajdonságai, amiért szeretni tudtam őket. Marinát, a mindenre elszánt mostohaanyát, aki a nyaralója és otthona megőrzéséért bármire képes lenne. A személyzetet, akik szintén ugyanilyen lelkesek. A művészt, akit befogadnak, és akiért az idős hölgyek odáig vannak. A férjet, aki végtelenül szereti új feleségét, és a lányt, aki kisebb kihágásokat követ el, csak hogy megszabaduljon azoktól, akiket legjobban szeret és a saját útján járjon. 

A szerelemtől és az érzelgősségtől ez a rész is csöpög, azonban a vége volt az abszolút kulimáz. Egy ideig van benne minimális nyomozás, de a naiv olvasóknak is könnyű kitalálni, hogy hol vannak és mik a csattanói a történetnek. Marad tehát a hangulatban és a romantikában való ámulás-bámulás. 

Sok benne a szép, hosszú leírás, ami élvezhetőbbé teszi az olvasást. Örültem, hogy Olaszországot és Angliát nem egymás ellentéteként jelenítette meg a szerző, hanem mindkettőben megtalálta a szépséget. Főleg az utóbbit szokták negatívan ábrázolni borongós időjárása miatt, de a szereplők számára az új remény hazája lett.

Valószínűleg fogok még olvasni Santa Montefiore-tól, ha egy kis pihenésre, kikapcsolódásra vágyom, és nincs energiám gondolkozni a történet és karakterek mögött rejlő mélységről. Néha ilyet is kell. 

Összegzés: 

2020. április 29., szerda

Sabahattin Ali: Madonna ​prémkabátban


Fülszöveg:
Egy ​minden normát felrúgó, lefegyverzően őszinte nő és egy zárkózott, török fiatalember szerelme az 1920-as évek szabadon pezsgő Berlinében.„Egy nap azután minden véget ért. Olyan egyszerűen és olyan durván, hogy első pillanatban fel sem fogtam a súlyát. Csak meg voltam lepve, kicsit szomorkodtam, de nem gondoltam, milyen nagy és megváltoztathatatlan hatást gyakorol az egész hátralévő életemre.”Ez a meglepően modern, romantikus török kisregény több mint 70 évvel a születése után idén váratlanul, de megérdemelten vált néhány hónap alatt világsikerré: több mint 20 nyelven most adták ki először, milliós példányszámban fogy. Törökországban is reneszánszát éli, mai „Rómeó és Júlia” történetként rajonganak érte. A finom szerkezetű mű korát messze megelőzően tekint az úgynevezett „férfias” és „nőies” jellemvonásokra, így gender-regényként is olvasható.„Én másféle szerelemre várok. Az minden logikát nélkülöző, leírhatatlan és megmagyarázhatatlan valami. A szerelem szerintem ellentmondást nem tűrő kívánás! – fordult hozzám Maria Puder. De másféle embernek kellett volna lennem, hogy másképp tudjam csinálni.” Sabahattin Ali  (1907-1948)
Könyvadatok: 
Téma:
Kiadó: Európa
Eredeti megjelenés: 1943
Oldalszám: 224 oldal
Megrendelhető: Új könyvek


Miért pont ez?:
Tíz kicsi könyv blogon találtam rá először a könyvre, és már akkor felkeltette az érdeklődésemet (ide kattintva olvashatjátok az ajánlót). Aztán a könyvtárban találkoztam vele újra egy nap teljesen véletlenül, és ki is vettem.

Véleményem:
A könyvet A nagy Gatsby-hez hasonlítja a borítón található szöveg, azonban én kevésbé hasonlítanám hozzá. A hangulat és az elbeszélés módja az első felében tényleg nagyon hasonló, de Sabahattin Ali könyve nekem sokkal többet adott egy tragikus, de csodálatosan szép szerelmi történetnél.

Már az alaptörténetével megvett magának és, ami ezután következett csak hab volt a tortán. A könyv elbeszélője/főszereplője egy rendkívül zárkózott török férfi, aki zsigeri szinten fél a nőktől. Egy nap tudatlanul sétálgat egy német galériában, amikor hirtelen ráakad a megtestesült tökéletességre egy női önarckép formájában. Hetekig visszajáró vendége lesz a képtárnak, miközben egyre jobban bele bonyolódik a cseppet sem hétköznapi "románcba" a képen szereplő (elképzelt) nővel.

Ezzel egyidejűleg ismerkedik meg egy hús-vér hölggyel, akivel bonyolult viszonyba kezd. Hogy mi köze ennek a nőnek a képen szereplőhöz, és a férfi képzeletében elő tökéletes asszonyhoz? Ez is kiderül. 



A történet két szálon fut: látunk egy fiatal és még boldogtalan férfit, ezzel párhuzamosan pedig egy idős és már boldogtalan férfit. A két állapot között pedig egy nő áll, aki egy ideig boldogságot csempész a férfi életébe és szívébe. 

Végig nagyon valóságosnak ugyanakkor a valóságtól teljesen elrugaszkodottnak éreztem. Inkább érzelmekről, érzésekről szól a könyv. Fenomenális, ahogyan a szerző mindezt egy egyszerűbb történetbe ágyazza bele. Ezzel eléri, hogy csodálatosnak, tragikusnak és megrendítőnek hassanak az olyan egyszerű események, mint az iskola kerülés vagy egy séta a park körül. 

Összességében ez a könyv a szenvedélyről és a szerelem sokszínűségéről szól: az első szerelemről, az egy éjszakás kalandról, a lelkitársról, a csalódásról, a családról, a kötelékekről és az elrontott életekről. 

Kinek ajánlom?: 
Ajánlom mindenkinek, aki szeretne egy olyan könyvet olvasni mely a szerelem fajtáiról, és az azutáni mérhetetlen vágyódásról szól, hogy tartozzunk valahová.

Összegzés: 


2020. április 27., hétfő

Tara Westover: A tanult lány



Fülszöveg:
Tara ​Westover tizenhét évesen tette be először a lábát iskolai osztályterembe. Előtte Idaho hegyei között, a társadalomtól szinte teljesen elzárkózva élt szüleivel, akik állandóan a világvégére készültek. Tara minden nyáron gyógynövényfőzeteket készített könnyen befolyásolható anyjával, aki a környék bábája és füvesasszonya volt, télen pedig az egyre furcsábban viselkedő apja mellett dolgozott egy roncstelepen. A lányt soha nem látta orvos vagy védőnő, a vágásokat, agyrázkódásokat, de még a robbanásból származó égési sérüléseket is az otthoni gyógynövényekkel kezelték. A sokgyerekes család annyira elszigetelődött az intézményes társadalomtól, hogy nem volt senki, aki biztosíthatta volna az iskolázatlan gyerekeknek a megfelelő oktatást.
A hegyen túli világ elérhetetlennek tűnt Tara számára. Ám egyik fiútestvére annyit mesélt neki a főiskolai élményeiről, hogy a kíváncsi lány elhatározta, ő is kipróbálja ezt az újfajta életet. Önerőből tanulni kezdett, magát képezve tett sikeres felvételi vizsgát, és hatalmas tudásvágya eljuttatta őt még az óceánon túlra is.

A tanult lány felejthetetlen emlékirat egy fiatal, iskolázatlan lányról, aki hátat fordítva különc családjának útnak indul, és küzdelmes útja során eljut egészen Cambridge-be, hogy doktori diplomát szerezzen.

Könyvadatok: 
Téma: önéletrajz
Kiadó: Partvonal
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 432 oldal
Megrendelhető: LÍRA



Miért pont ez?:
Interneten olvastam pár nagyon pozitív értékelést róla, és a könyvtárban is sokszor szembejött. 2020 első általam olvasott könyve volt a vizsgaidőszak kellős közepén. Egy este úgy határoztam, hogy nem akarok tanulni, inkább elolvasom Tara Westover történetét, még azon az éjjelen be is fejeztem. 

Véleményem:
Számomra ez a könyv egy fajta útkeresés. Voltak olyan részek melyeken jót nevettem, voltak olyanok melyek felzaklattak és melyek megrígattak. 

A könyv eleje mélységesen megrázó volt. Tara szülei kiskorukban nem nagyon törődtek a gyerekeik iskoláztatásával, a megfelelő orvosi ellátásukkal, sőt még anyakönyvük sem volt! Életüket félelemben élték le, a világvégére készülve. Apjuk beteges üldözés mániája egyre inkább pszichotikussá vált az évek során. A hét gyerek anyja bábaként dolgozott, és a kencéivel gyógyította a gyerekek összes gondját-baját, ha azok az apjuk roncstelepén megsérültek munka közben. A gyerekek otthon tanultak (már, ha akartak), aki tehette a zsebpénzéből vásárolt magának tankönyvet, ha főiskolára akart menni. 




A legfurcsább történet az ezred forduló körül játszódó bagatell világvége tévézés volt (a család azért vett TV-t, hogy lássas, ahogy az egész világnak vége lesz). Még sem tudtam soha nevetni ezen a jeleneteken. Ez csak egy történet a számtalan ledöbbentő eset közül. 

Ebből a közegből akart kitörni Tara, aki gyerekkora miatt ebben is korlátozva volt. 
Azonban arra nem számított, hogy nem csak az anyagi függetlenedésért kell harcolnia, hanem érzelmileg is el kell válnia. Ráadásul egy teljesen ellentétes kép alakult ki a világról benne tanulmányai során, mint amelyet otthonról hozott.  

Tarat sokszor csak az ellentétes szél sodorta az iskola felé (meg persze valamilyen csökönyös makacsság, miszerint Ő azért is felvételizni fog), azonban egy idő után ő is el kezdett küzdeni az apja által generált lökéshullámoknak. Csodálatos volt látni, ahogy egyre jobban és jobban küzd.

Összességében nagyon mély nyomot hagyott bennem ez a történet. Sok higgadtság kellett hozzá, hogy végig tudjam olvasni, de megérte.


Kinek ajánlom?: 
Főleg azoknak ajánlanám Tara könyvét, akik nyitottak egy teljesen más világra. Nem csak a mormonokra, hanem Tara gyerekkorára és mindarra, amit át kellett élnie. Valamint annak, aki szívesen olvasegy életen át tartó tanulási és fejlődési folyamatról.


Összegzés: 

2020. április 26., vasárnap

Ifjúsági könyvekről röviden #2



Huszti Gergely: Mesteralvók ​hajnala (Mesteralvók-duológia 1.)Ez a történet a kreativitásával és megnyerő stílusával azonnal beszippantott. A középkori jegyekkel felruházott világban egy csodalények utáni időszakban vagyunk. Amikor az emberekre az istenek és a mesteralvók is elhagyták már, megjelenik két mágikus képességgel rendelkező személy. Akiknek képességeiket titkolni kell, azonban a váratlan események arra sarkalják őket, hogy felkutassák erejük eredetét és annak titkára épülő szekta tagjait. Az erejük egyre csak felemészti őket és a legvégén ellenségekkel körülvéve, teljesen kifáradva egy csapdákkal körülvett kastélyban találják magukat.
A történetben erőssége a végtelen mennyiségű és színes karakter. A teljesség igénye nélkül: megjelenik egy desszertőr, egy bérgyilkos, egy kisstílű rabló és segédje, egy gyíkember valamint egy farkasemberekből álló horda is. Történetük hol összefonódik, hol külön válik a két főszereplő csatározásával. Tehát izgalmakból semmi féle képen nem szenvedünk hiányt abban a pár órában, míg a könyv lapjait bújjuk. 


Dávid Ádám, Finy Petra, Gévai Csilla, Kertész Erzsi, Majoros Nóra, Mészöly Ágnes, Miklya Anna és Nyulász Péter: Találj ​ki!A nyolc szerző nyolc különböző ifjú szemszögéből írja a történetet, mely egy egyszerű osztálykiránduláson kezdődött, és mely egyre inkább egy szellemekkel teli thrillerbe megy át. A nyolc gyerek egyedül marad egy éjszakára egy öreg kastélyban, melynek gondnoka feladatának tűzte ki azt, hogy megkeserítse ott tartózkodásuk minden egyes percét. Ahhoz, hogy társukat megmentsék a fiataloknak össze kell fognia és megtalálnia a kastélyban elrejtett hangszereket, majd egy rock-koncert keretében előadni az általuk megírt dalt. 
Tetszett, hogy minden karakter máshogy gondolkozott, más problémáik és ötleteik voltak. A közös hangot néhol nehezen találták meg, de a rejtvények és az izgalmak mégis csak össze kovácsolták őket. Nagy veszekedésekben és kibékülésekben nem volt hiány, ahogy izgalomban sem. Néhol kicsit félelmetes és szürreális volt a történet, de éppen annyira csak amennyire kellett.


Ecsédi Orsolya: Nyanyacraft (Kell egy csapat! 2.)
A Banyavész anno a kreativitása és humora miatt tetszett meg (az értékelésemet ide kattintva tudjátok elérni). A Nyanyacraft pedig bár apró mondatban elejtve feleleveníti az előző történetet (megjelenik a #fotozzfelfele vagy a kutyából lett sárkány), de ez a történet a magában is zseniálisra sikeredett! Egy teljesen új világot járhatunk be a csapattal, akik ezúttal egy videójátékban ragadtak. A két lány miközben teljesen a saját ízlésére formálják a világot, elfeledkeznek arról, hogy miért is jöttek: ki kell szabadítaniuk Bátit és önmagukat is a játékból. Azonban Báti teljesen megváltozott mióta utoljára látták, a játék teljesen más emberré formálta.
Úgy gondolom, hogy ennél aktuálisabb mondanivalóval nem is bírhatna egy ifjúsági regény. Nem csak a videójátékban meghasonlott gyerekről, hanem a baráti összefogásról, a szülők fontosságáról is szól valamiképpen. Mindenkinek csak ajánlani tudom: a kicsiknek, akik inkább játszanának a homokozóban, mint a gép előtt ülve; a nagyobbaknak, akik otthonosan mozognak a videójátékokban vagy csak szeretnek elveszni képzelt világokban; és a felnőtteknek, akik valaha gyerekek voltak.


Wéber Anikó: Cseresznyeliget ​titka
Sokáig azt hiszi az ember, hogy egy igazi mesébe csöppent, amiben boszorkányok, hegyi manók és szellemlányok vannak. A főszereplő, Kitti szemén keresztül látjuk a regényes tájakat, mely a valóság felturbózott változata. Hozzám nagyon közel került a regény ezzel a világgal. Én is álmodozó kiskamasz voltam, és most már felnőttben, de még mindig álmodozó ember maradtam. Kitti sem nőtt még ki ebből a korszakából, és sokszor a hátrányára válik a fantáziadús képzelőerő. Sokszor nem hisznek neki, de találékonyságának és ügyességének köszönhetően bebizonyosodik, hogy néha nem is baj, ha – nem teljesen kitalált – kiszínezett világban élünk.
A regény olvastatja magát. Kittivel együtt nem csak a gyerekek, de a felnőttek is elkezdenek nyomozni egy titokzatos tolvaj után, ki sorba rabolja ki a Cseresznyeliget házait. Fő célja, hogy megszerezze a boszorkányos könyvet, de közben a régi műkincsekre is fáj a foga. Teljesen átszellemülve, szinte együtt kerestem a boszorkányt Kittivel, együtt törtünk be idegenek lakásába, és együtt játszottunk a „régi kacatok” között a padláson. És bár nem egy Kanadai kiruccanás volt, de én nem bántam meg, hogy végül vidéken nyaraltam.

Vadadi Adrienn: Miénk ​a színpad!
Ez a könyv visszarepített engem az általános iskolába, ahol rajz tagozatra jártam. A többi osztály pedig angol dráma, német dráma és a zene volt. A könyv története is egy hasonló iskolában játszódik, csak itt a drámások vannak a főszerepben. Akik összevesznek a többi osztállyal, a saját tanárukkal. És mely osztálynak a tagjai között is viták folynak. Ebben az elkeseredett helyzetben egy nagyon fontos előadásra kellene felkészülniük, azonban inkább állnak a szakadék szélén, mint a cél előtt.
A felnőttek néhol megbotránkoztatóan viselkednek, ami sajnos nem válik javára a regénynek. Az írónő stílusa és a könyv mondanivalója azonban ezt némiképp feledteti velünk. Sok olyan dolgot mutat be, amely a 5-6. osztályos tanulókat foglalkoztatja. Emlékszem, amikor én voltam ennyi idős, akkor éltem át olyan dolgokat, mint előtte soha. Több szerettemet is ekkor tájt veszítettem el, mely miatt érzett szomorúságot az osztálykirándulások és a külföldi nyaralások sem tudtak enyhíteni, állandóan csak a halálra és az élet rövidségére tudtam gondolni. Hasonló fájdalmakat élnek át a szereplők is, mellyel a regény még közelebb tudott kerülni hozzám.

2020. január 24., péntek

Mesék a pillangókról

Mostanában ritkán tettem ilyet ezen a felületen, de úgy éreztem, hogy az új év alkalmával megosztanék veletek pár történetet a létező és nem létező pillangóimról az életemben. Vágjunk is neki! 

A MACI CSOPORT


Első pillangóm az életemben egy óvodai jel volt. Én erre rendkívül büszke voltam.
Bölcsödébe egy darab vödörig vittem, a karrierem csúcspontja pedig az előkészítőben egy házacska volt. Anyukám azonban az óvodás szülői értekezleten kiharcolta (vérrel és verítékkel) nekem a pillangó jelet. 

Ezt a harcot (bár mint keresztszülőként, nem mint anyaként) tavaly nekem is meg kellett vívnom. Keresztlányom halálosan odavan az autóként, ami elméletileg egy fiús jel. Természetesen én ugyanúgy vérrel és verítékkel, rengeteg mosolygással és csokoládéval elértem, hogy rózsaszín (!, mert hogy az elméletileg egy lányos szín) játékautót kelljen felvarrnom az összes holmijára szeptemberig. 
Mindezt azért tettem, mert rám igenis nagy hatással volt az óvodai jelem, hiszen ezért választottam minden Anyák napi ünnepségen a pillangó szerepét a színpadi előadásban. És bizony ezért virít a lakásunkban bekeretezve édes tova 15 éve az a kép, melyen anyámmal vagyok és a fél arcomat kitakarja egy rettentően elegáns karton pillangó (tehát igazából bármely 5 éves gyerek lehetne azon a képen). 




A GYOMORFEKÉLY JELEI

Általánosan és örök érvényűen elfogadott tény, hogy amikor szerelembe esünk (igen, abba az igazán Nagyba), akkor a hasunkban ezernyi repdeső lepke kavarog fel. Hát ki kell hogy ábrándítsak mindenkit: ez nem a szerelem jele.
Ez annak a jele, hogy annyira görcsösen ragaszkodsz ehhez a kitalált tévképzethez, hogy akarjuk, hogy működjön a dolog, ennél fogva ráfeszülsz. Ha ettől most nem fáj a hasad, majd a fejed fog! 

A tinédzser kor viszontagságait kiheverve aztán rájövünk, hogy minden vágy (, legyen az bármilyen természetű, ) tűnő dolog, így az élettől, és főleg a lepkéktől nem várunk el már túlzottan sokat.
Miért van mégis, hogy ennek ellenére mindig keressük azt Az embert és azokat a pillanatokat, melyekbe a nem létező lepkéink szárnyra kapnak?
Mert hinni akarjuk, hogy egy felsőbbrendű dolog, mely épp ésszel és elmével nem megmagyarázható, irányít afelé az út felé, melyen járnunk érdemes.
Bevallom őszintén, én abban hiszek, hogy nem fogom lerókázni a hasgörcstől életem szerelmét. 




AZ ELMÉLET, AMINEK NINCS GYAKORLATI HASZNA

Egész estés mozifilmek készültek a különböző pillangóhatásnak nevezett - igen eltérő módon értelmezett - jelenségekről. Kezdjük ott, hogy a definíció szerint az elmélet maga tévesen onnan származik, hogy "egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán tornádót idézhet elő a másikon”. 
Tekintsünk most el attól, hogy maga az elmélet megfogalmazása is egy véletlen műve. 
Mit kapunk, ha lecsupaszítjuk ezt a dolgot?
Azt, hogy a nagyobb dolgokra a kis dolgok is hatással vannak. Tehát, ha elütök egy srácot az utcán, az feljön hozzám, meglesem az alsóneműjét, szerelmesek leszünk, és boldogan élünk míg a stroke el nem választ (mindannyian ismerjük ezt a sztorit). Ebből következik, hogy ha bármi máshogy történik a múltban, és véletlenül a haverját ütöm el a srácnak, akkor bizony az Ő zoknijait fogom stoppolni életem végéig (kivéve, ha elhízom, mert akkor minden kapcsolatnak vége szakad). 

Emellett az elmélet szerint a nagyobb dolgok végső soron a kisebb dolgokból megjósolhatók. Pár kivétel akad, például az időjárás és a tőzsde. Tehát azt, hogy milyen ruhába induljak el hétfő reggel otthonról továbbra is a kártyajóstól kell megtudakolni. 
Számomra ez tipikusan az a jelenség, amikor azt hisszük magunkról, hogy hatalmas nagy okosságot mondtunk a kifejtésével, miközben csak szarral dobálóztunk. Ha pedig egy kis szerencsénk van nem néznek le minket azért, mert nyáron kisbundában vagy télen sportcipőben szaladgálunk. 

 

AZ EMLÉK, MELY HAMIS

Utoljára talán a legkevésbé izgalmas sztorit hagytam, mely meghatározta egész gyerekkoromat, mégis magát a történetet csak 2016-ban fedeztem fel magamnak. 
A történet így hangzik, amikor egy ismeretlennek mesélem el újonnan:
- Amikor 6 éves voltam, és néztük a nagyapámmal a tiszavirágzást…(*itt színpadias kitekintés a hallgató közösségre*), elmondta nekem, hogy a tiszavirágok, mint a pillangók is, rendkívül rövid ideig élnek. Erre én sírva fakadtam, és majdnem kirohantam a világból is. Amikor azzal nyugtatott meg: Lehet, hogy a pillangók élete rövid, de ez nem jelenti azt, hogy a sorsuk tragikus.
Ezután pár nappal pedig átnyújtotta nekem a pillangós nyakláncot, mely nagyanyámé volt. 

A valóságban így néz ki a történet: Egyszer sem néztem nagyapámmal a tiszavirágzást, mert rengeteget betegeskedett. Aki volt már ilyenen tudja, hogy ez nem egy olyan dolog (az elővirágzás része), amit dátumra pontosan meg lehet jósolni.
A mondat tényleg elhangzott, de én először a Megmaradt Alice-nek című filmben hallottam, és azóta a mantrámmá vált. Tényleg van egy pillangós nyakláncom, amit 8 évesen harcoltam ki magamnak a Hídivásárban. 

Ezek a tények szinte majdnem romba dönt minden romantikus elképzelést.
Mégis hazudok a körülöttem lévőknek és magamnak is. Miért? Mert ez egy szép, kerek és megható emlék. És mert ezzel a történettel elfelejthető az emberi gyengeség, melyet mai napig a "betegség" szó mögé bújtatok. Hiszen a valódi történetben sem szerepel az a mértéktelen életmód, amit nagyapám folytatott.