Fülszöveg:
Annie már olyan régóta szomorú, hogy talán nem is tudja, hogyan lehetne másmilyen. Egészen addig, amíg nem találkozik Pollyval.
Polly ugyanis Annie gyökeres ellentéte: vidám, boldog, lelkes és mindenekelőtt színes – a ruhája, az egyénisége. A közelmúlt eseményei megtanították egy nagy igazságra: az élet túl rövid ahhoz, hogy akár egy napot is elvesztegessen.
Pollynak száz napja van arra, hogy segítsen újdonsült barátnőjének megtalálni a boldogságot. Ugyan Annie meg van győződve róla, hogy ez lehetetlen küldetés, mégis képtelen nemet mondani Pollynak. Kisvártatva azonban kiderül, hogy a nőnek minden eddiginél nagyobb szüksége van Annie segítségére, neki pedig egyszer s mindenkorra el kell döntenie: megéri-e a barátnője iránt érzett szereteten át a világ felé is megnyitnia a szívét.
Egy felejthetetlen utazás, egy felemelő, mégis elgondolkodtató történet mindarról, amit a nagybetűs életnek nevezünk.
Könyvadatok:
Téma: fikció
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 440 oldal
Megrendelhető: LÍRA
A könyvet születésnapomra kaptam ajándékba a barátnőmtől azzal a kijelentéssel, hogy a két főszereplő teljesen olyan mint mi. Bár neki agytumorja szerencsére nincs, de ugyanolyan felszabadult és életvidám, mint Polly. Az Ő szemszögéből nézve pedig én pont annyira vagyok magam alatt a mindennapokban, mint Annie a könyv elején. Úgyhogy remélte a könyv végére én is meglátom majd, hogy a mindennapokban mennyire fontos, hogy a kis dolgoknak is örülni tudjunk.
Véleményem:
A könyv nem kezdődött vidáman, és már az elején nyilvánvaló, hogy egy ilyen történet nem is fog vidáman végződni. Az egyik főszereplőnek, Pollynak ugyanis gyógyíthatatlan agytumora van, pont ezért elhatározza, hogy a következő 100 napban minden erejével azon lesz, hogy kiélvezze a hátralévő időt.
Érdekes volt látni, hogy Polly az agytumora előtt semmivel sem volt különb másoknál. Volt egy férje, rendes munkája, háza és családja. Ezeket azonban tragikusan elvesztette már azelőtt az éjszaka előtt, amikor kiderült a diagnózisa; épp csak nem tudott róla. Amikor pedig nyilvánvalóvá vált számára, hogy az eddigi élete gyökerestül megváltozott, fogta magát és odébb állt. Alig maradt valakije, akire támaszkodni tudott volna, de Ő felállt és elkezdett harcolni a betegsége ellen. Ilyen kilátástalan helyzetben is meg tudta őrizni a méltóságát és új életerőre kapott. Ami, ha belegondolunk nem teljesen magától értetődő, és rendkívül becsülendő dolog. A legnehezebb mindig egy ilyen pofon után felállni, és Ő nem csak felállt, de megdicsőülve fogadta a új helyzetet. Ugyanakkor ott van a teljes ellentétje: Annie.
Annie élete éppen annyira (ha nem jobban) tragikus, mint Pollyé. Azonban Ő a másik nővel ellentétben teljesen összezuhant, árnyéka önmagának, és a jelenben is csak tűri a megaláztatásokat. Minden ember arra használja, hogy belerúgjon még egy kicsit.
Kettejük találkozása abban a kórházban történik, ahol Annie Alzheimeres anyukáját és Pollyt is ápolják. Utóbbi egész hamar ráveszi új barátnőjét, hogy csatlakozzon hozzá egy olyan kihívásban, aminek talán a végét sem éli meg.
Polly és Annie 100 napon keresztül minden nap valamilyen őrültséget csinál, ami magába foglalja a szökőkútban való táncolást, a hullámvasútazást, egy isteni ebédet és sorolhatnám akár tovább. Élvezik az életet akármi is történt vagy történik velük. Akármennyire is húzzák le őket a vihar hullámai, megpróbálnak pozitívak és vidámak maradni.
A könyv elolvasása önmagában egy nagy feladat, és végig egy érzelmi hullámvasúton éreztem magamat. Eva Woods megpróbál rávilágítani arra, hogy a hétköznapokban is lehetünk bolondok, semmirekellők és minden jogunk meg van rá, hogy azt tegyük, amire a legjobban vágyunk. Sokan nem mernek kilépni a munkahelyükről, akkor sem amikor gyűlölik a helyet, sokan nem merjük kimondani, hogy valami nem tetszik. Emellett nagyon sokszor nem értékeljük a jó dolgokat, mert úgy gondoljuk, nekünk az jár. Sokszor gondoljuk úgy, hogy eleget dolgoztunk a házért, a kocsiért, a kapcsolatainkért, és mindig többet akarunk. Ami ma kell nekünk, azt holnapra megszerezzük, és még nagyobb dologokra fogunk vágyni. Sohase lesz elég. Ez a fogyasztói társadalom, üdv a 21. században!
A könyv egy felemelő és egyben nagyon szomorú történetet mutat be, aminek rengeteg tanulsága van. Számtalan tanácsát és gondolatát az eszembe (és a szívembe) véstem, a főszereplőket szintén a szívembe zártam. Ugyanakkor nem biztos, hogy egyhamar újra fogom olvasni, túlságosan is szomorú a vége.
Összegzés:
