„Olvastad már az Aranypintyet?” – koktélpartik és baráti beszélgetések visszatérő kérdése volt ez a könyv megjelenése idején Amerikában. Tizenkét év hallgatás után jelentkezett új könyvvel az amerikai kortárs irodalom egyik legtitokzatosabb ikonikus figurája, és bebizonyította, hogy megérte a várakozást. (…)
A történet főszereplője egy szerető anya és egy távol lévő apa fia, a tizenhárom éves Theo Decker. Csodálatos módon túlél egy katasztrófát, mely azonban szétrombolja az életét. Magára marad New Yorkban, irányvesztetten és teljesen egyedül, míg végül egy gazdag barát családja befogadja. Ám a Park Avenue jómódú és távolságtartó világában sehogy sem talál otthonra. Sóvárog az anyja után, és görcsösen ragaszkodik ahhoz a tárgyhoz, amely a leginkább rá emlékezteti: egy kis méretű, varázslatos festményhez, amely végül az alvilág felé sodorja.
Az Aranypinty egy régen várt klasszikus történet veszteségről, megszállottságról, túlélésről és önmagunk megtalálásáról. Néhány oldal után magába szippant, nem hagy aludni, és nem engedi magát elfelejteni.
Könyvadatok:
Téma: fikció
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 800 oldal
Megrendelhető: MOLYBOLT
Miért pont ez?:
Idejét sem tudom már, hogy mióta csücsül a várólistámon a könyv. Arra viszont emlékszem, hogy anno a fülszöveg vett meg magának: egy kisfiú, aki úgy kötődik egy festményhez, mintha az életet jelentené neki.
Véleményem:
Eleinte nem tudtam hova tenni magamban ezt a könyvet. Könnyű olvasmánynak kicsit nehéz volt, ugyanakkor a komolyabb részek nem tudtak igazán elgondolkoztatni. Aztán rájöttem valamire: az egész könyv alkot egy nagy egészet. Ahhoz, hogy megértsük legalább kétszer el kell olvasnunk az elejét: egyszer, amikor először olvassuk végig a regényt, és másodszor, amikor már mind a 800 oldalon túlrágtuk magunkat, és látjuk hogyan végződnek a szálak.
A főszereplő, Theo narrációjában követhetjük az eseményeket. Aki kisiskolásként egy robbanás következményeként elvesztette az anyját, szert tett egy híres festményre és egy küldetést is kapott. A festmény, mely megváltoztatta az életét, Carel Fabritius Aranypinty című fatáblája. A fiú és a festő élete számtalan párhuzamot mutat: Carel 32 éves volt, amikor a helyi lőporgyár felrobbanása következtében meghalt. A festmény az évek során az egyetlen egy kapaszkodó marad a fiú számára. Mondhatni az egyetlen dolog, ami megmaradt emlékként a katasztrófáról és az édesanyjáról. Ugyanakkor hatalmas teher is, melyet rejtegetnie kell.
Donna Tartt nagy erőssége, hogy úgy tud írni, hogy úgy érezd: te is ott vagy a szereplőkkel. Szinte minden esemény megjelenedik a szemünk előtt. Beszippant a helyszín, a cselekmény és a karakterek.
A regény főleg New Yorkban játszódik, ahol Teo a gyermekkorát töltötte, majd fiatalon Los Angeles-be került, végül Amszterdam utcáin is bolyongunk egy kicsit. Az atmoszféra végig egészen hihetetlen, a három helyszín három különböző sztereotípiát állít elénk: az elit életét; a bűnözők és szenvedélybetegek sorát; majd a szürke és jelentéktelen embereket.
Szinte hihetetlen látni, ahogyan egy-egy szereplő mennyire járul hozzá ahhoz, hogy a fiúból olyan felnőtt váljon, amilyen. A nő és a család, aki befogadja a tragédia után; a saját apja; a barátja, Boris. Theo édesanyja elvesztése után, nem csak a festménytől képtelen megszabadulni, de szinte minden más egyébnek is a rabja lesz: pia, cigi, drogok, gyógyszerek. Ennél fogva szinte antihősnek lehet mondani. Egy olyan szereplő van, aki végig pozitív tudott maradni a szememben, de ezt már nem spoilerezném el. A pszichológia töltet mindvégig nagyon erős tud maradni. A drog addikciót nem csak klinikailag helyesen írja le, de érzelmi töltetet is csempész bele.
A szerző olyan szeretettel telve ír a festményekről, a művészetekről, hogy nem csoda: a regény befutása után több ezren vándoroltak el a múzeumba, hogy megnézzék az eredeti festményt. Már csak ezért is érdemes elolvasni a történetet. A 800 oldal tökéletesen elég ahhoz, hogy a részleteket is megismerjük, ezért nem egy pörgős regény, de megéri kivárni a végét.
Idejét sem tudom már, hogy mióta csücsül a várólistámon a könyv. Arra viszont emlékszem, hogy anno a fülszöveg vett meg magának: egy kisfiú, aki úgy kötődik egy festményhez, mintha az életet jelentené neki.
Véleményem:
Eleinte nem tudtam hova tenni magamban ezt a könyvet. Könnyű olvasmánynak kicsit nehéz volt, ugyanakkor a komolyabb részek nem tudtak igazán elgondolkoztatni. Aztán rájöttem valamire: az egész könyv alkot egy nagy egészet. Ahhoz, hogy megértsük legalább kétszer el kell olvasnunk az elejét: egyszer, amikor először olvassuk végig a regényt, és másodszor, amikor már mind a 800 oldalon túlrágtuk magunkat, és látjuk hogyan végződnek a szálak.
Donna Tartt nagy erőssége, hogy úgy tud írni, hogy úgy érezd: te is ott vagy a szereplőkkel. Szinte minden esemény megjelenedik a szemünk előtt. Beszippant a helyszín, a cselekmény és a karakterek.
A regény főleg New Yorkban játszódik, ahol Teo a gyermekkorát töltötte, majd fiatalon Los Angeles-be került, végül Amszterdam utcáin is bolyongunk egy kicsit. Az atmoszféra végig egészen hihetetlen, a három helyszín három különböző sztereotípiát állít elénk: az elit életét; a bűnözők és szenvedélybetegek sorát; majd a szürke és jelentéktelen embereket.
Szinte hihetetlen látni, ahogyan egy-egy szereplő mennyire járul hozzá ahhoz, hogy a fiúból olyan felnőtt váljon, amilyen. A nő és a család, aki befogadja a tragédia után; a saját apja; a barátja, Boris. Theo édesanyja elvesztése után, nem csak a festménytől képtelen megszabadulni, de szinte minden más egyébnek is a rabja lesz: pia, cigi, drogok, gyógyszerek. Ennél fogva szinte antihősnek lehet mondani. Egy olyan szereplő van, aki végig pozitív tudott maradni a szememben, de ezt már nem spoilerezném el. A pszichológia töltet mindvégig nagyon erős tud maradni. A drog addikciót nem csak klinikailag helyesen írja le, de érzelmi töltetet is csempész bele.
A szerző olyan szeretettel telve ír a festményekről, a művészetekről, hogy nem csoda: a regény befutása után több ezren vándoroltak el a múzeumba, hogy megnézzék az eredeti festményt. Már csak ezért is érdemes elolvasni a történetet. A 800 oldal tökéletesen elég ahhoz, hogy a részleteket is megismerjük, ezért nem egy pörgős regény, de megéri kivárni a végét.
Összegzés:
NYEREMÉNYJÁTÉK:
Ha eddig eljutottál, akkor most közlök veled egy jó hírt: Ez a 200.-dik könyves értékelés a blogon! Amely örömére most egy gyors NYEREMÉNYJÁTÉKOT hirdetek. Idén ősszel jelenik Az Aranypinty megfilmesített változata a mozikban. Ez alkalommal két darab Cinema City belépőt nyerhetsz, amelyet szabadon felhasználhatsz az év végéig.
Feltételek:
- Legyél a honlap követője!
- Válaszolj a kérdésekre!
Figyelem!:
- Csak magyarországi címre tudok postázni.
- A nyertest e-mailben értesítem. Ha 5 napon belül nem jelentkezik, akkor újra sorsolok.
- Sorsolás: 2019.09.14.-én.
Kérdések:
1. A fülszöveg említi, hogy Donna Tartt 12 év hallgatás után jelentkezett új könyvvel. Melyik volt az utolsó könyve Az Aranypinty előtt? (Magyarul nem jelent meg.)
2. A könyv 2014-ben Pulitzer-díjat is kapott. Az oldalon található még egy könyv, ami ugyanebben a kitüntetésben részesült (más kategóriában). Mi a címe?
3. Ki alakítja az idősebb Theodore-t a filmben?
