Jodi Picoult: A nővérem húga

Fülszöveg:
Amerika keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család. 
A legidősebb testvér, Jesse már a „sötét oldalon” jár, a középső lány súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig – a tudomány jóvoltából – eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna beperli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul. 
A lelki örvények egyre lejjebb húzzák a jogászból lett főállású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyereket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elveszettnek hitt kedvesét is.

A film:

Be kell vallanom valamit: A filmet évekkel azelőtt láttam, minthogy olvastam volna a könyvet. Ami teljesen rányomta a bélyegét arra ahogyan kezeltem ezt a történetet. Azt hittem, hogy egy remek adaptációval van dolgom, ami számtalanszor megrígatott már, ám egy valamire azonnal rá kellett jönnöm: A film zseniális, de cseppet sem jó adaptáció. Ennek ellenére is melegen ajánlom annak, aki nem riad vissza érzelgős, sírós és megható részektől. 

Véleményem:

Hangsúlyozom: rengeteg időt vártam már arra, hogy végre a kezem közé vehessem Jodi Picoult könyvét. Először ismerősöktől próbáltam beszerezni, majd szülinapomra kértem, de mivel nem kaptam ezért máshol kellett utánajárnom. Nem rég vettem csak észre, hogy az író összes eddig magyarul megjelent könyve fellelhető a városi könyvtárban, így végre alkalmam nyílt, hogy elolvashassam. 
Befejezve, azt kell mondjam: nem csalódtam. Minden megvolt benne, amire vártam. Sőt!, sok minden olyan eseményszál volt benne, amiket nem igazán láttam előre, de megérte várni erre a regényre. 

A történet több szálon és időben játszódik. Először is ott van az anya, aki az előzményeket meséli el; az apa; a két gyerek, akik "egészségesek"; Kate, aki leukémiában szenved; az ügyvéd, aki elvállalta a lehetetlen ügyet és egy hetedik szereplő, aki a filmből teljes egészében kimaradt.
Szinte elkerülhetetlen volt, hogy a szereplők ne nőjenek a szívemhez. Jó volt, hogy mindenkiből kaptam egy keveset, bár erkölcsileg nem tudtam volna állást foglalni az ügyben.

Szerintem Annanak és Katenek is ugyanúgy joga volt az élethez. Sarah helyzetébe nem igazán tudtam magamat beleélni. Eléggé hihetetlen volt a sztori, de becsülöm, hogy ilyen erős tudott maradt. Azzal már nem értek egyet, hogy kihasználta a lányát. Az is igaz, hogy a beteg gyereket már rég el kellett volna engednie, bár ezt egy anyának felesleges mondani.

A könyv komoly témákat feszeget. Van itt egyenlőség kérdés, ami az egyik fő témája a könyvnek. Gyerek-szülő kapcsolatból is láthatunk sokfélét, ahogyan a házastársak közötti feszültségről és nehézségekről is olvashatunk. Belepillanthatunk abba, hogy milyen az, ha állandóan a legrosszabbra kell gondolni. Mi történhet akkor, ha valaki beteg a családban? Az eutanázia is szóba került, igaz nem éppen megszokott módon. 

Kicsit hosszúkás volt, de megérte végigolvasni. Mivel azt hittem tudom a végkifejletet, ezért már az elején hátralapoztam. Nos, akkora meglepetés még sohasem ért engem egy könyv kapcsán. Jóformán szétbőgtem a fejemet, míg anyum meg nem jelent éjjel 3 órakor és meg nem nyugtatott. SOHA!, de SOHA ne lapozzatok előre, ha nem vagytok készen rá! Ezek után hátra volt még a könyv nagy része, ami szintén könnyeket csalt a szemembe. 

Értékelés:

Read More

Élménybeszámoló: Könyvhét

Kezdjük is a nap elején. Reggel 9:45-kor indult a vonatom, ami másnak nyilván megfelelő időpont lett volna ahhoz, hogy reggel felébredjen, rendesen felöltözzön, bepakoljon, átnézze a dolgait, rákészüljön az egész napos sorban állásra. Nekem viszont ezek a dolgok kimaradtak, úgyhogy 9:00-kor nagy nehezen, félzombiként kitámolyogtam, bedobtam egy táskába a pénzemet és a diákigazolványomat és már indultam is. A reggeli dugót sikeresen lekéstük (lehet az is szerepet játszott benne, hogy két órával később indultunk, mint ahogy szoktunk :D), aztán irány a bolt. Mielőtt azonban befordulhattunk volna a sarkon, hogy aztán berohantunk a REGIO-ba, előtte észrevettem mamámat sétálni az úton. Gyors puszi váltás, egy hegyi beszéd újrahallgatása, ami szó szerint ugyanaz volt, mint amit este másfél órán keresztül telefonon hallottam. Aztán természetesen sebes száguldás a boltba, de előtte pár szót váltottam a szomszédnővel, aki a gyerekének akarta kölcsönkérni a kémia munkafüzetet.
9:30 - Beviharzottunk anyummal a boltba. Mindenki teljesen hülyének nézett minket. Én a nagy táskámmal, ami gyakorlatilag üres volt, és a pulcsimmal a fejemen, mert nem találtam neki jobb helyett. Anyum utánam fájós derékkal, de futva pedig a kis retiküljével az egyik kezében, a másikkal meg a kajámmal, amit utánam hozott. Rögtön a fiú részleg felé vettük az irányt, ám amint beértünk le is fékeztünk, ami a következő képen nézett ki: Én megálltam, anyum nem tudott lassítani, elcsúszott, de utolsó pillanatban belém kapaszkodott. Közben, hogy ne legyen feltűnő a bénázásunk (bár ennél feltűnőbbek nem igazán lehettünk volna) anyum beledobta a hátizsákomba a gyümölcsöket, amiket addig a kezében tartott. Na és 5 perc nézelődés, komoly dilemmázás után arra jutottunk, hogy unokatesómnak tökéletes lesz egy kis játék autó (utólag kiderült mégsem volt olyan jó választás).

A sztorihoz hozzátartozik, hogy 5 évesen ültem utoljára vonaton és most először utaztam egyedül, tehát elméletileg nagy mérföldkő az életemben. Gyakorlatilag csak addig volt stesszes a dolog, míg megvettük a jegyemet (hatalmas sor állt és nem kicsit voltam késésben), a vonat elejére rohantunk, majd mivel nem találtuk ott az InterCityt ezért anyum feldobott a kocsira azzal az utasítással, hogy bent keressem meg a helyemet. Sikerült annyira sokat bénáznunk, hogy valaki a a kamerákon keresztül is kiszúrta, így az állomáson bemondták, hogy műszaki hiba miatt a legvégére csatolták az én vagonomat. Mivel bármelyik pillanatban elindulhattam, ezért az összes 14 vagonon keresztül visszarohantam, összesen 25 ajtót feltépve, magam után becsapva. Így mindenki tudtára adtam: megérkeztem! Igaz még csak a vonatra. Végül anyumtól is el tudtam köszönni.
Az utazás többi része jól telt: olvastam, interneteztem és végre megreggeliztem. 12:10-kor érkeztem be a Nyugatiba, ahol rögtön le is mentem az aluljáróba. Nem is én lettem volna, ha nem tévedek el :D Még az a szerencse, hogy az első kijárónál sikerült felmennem a felszínre és a térkép segítségével betudtam azonosítani, hogy hol lehetek. Eredetileg úgy terveztem, hogy 23 perc alatt simán elsétálok a Vörösmarty-ig, de végül a Metrón kötöttem ki, ahol új fóbiára tettem szert. Ami nem más, mint a hosszú és meredek mozgólépcső. Most komolyan: Ti próbáltátok már? Kész agyrém az egész. Csak mész azon a meredek lejtőn és nem tudod eldönteni, hogy felfelé vagy lefelé nézz. Egyből hányingerem lett, elkezdett folyni rólam a veríték és a végén kaptam a hátamba egy jó nagy szelet, ami megtámogatott kifelé menetben. Budapestiek!, hogy tudjátok ezt elviselni? 
A Deák térig simán eljutottam, de az azonos nevű utcát már nem találtam meg. Először a rossz irányba indultam el, aztán mikor visszafordultam rossz utcába kanyarodtam be. Felhívtam apumat, aki otthon térkép segítségével megpróbált segíteni nekem. De nem sokra ment, mert elküldött újra a rossz irányba, majd 15 perc bolyongás után közölte velem: akkor voltam jó helyen, amikor felhívtam őt. Onnan egy köpés lett volna a tér csak azért nem láttam, mert rossz irányba néztem. Így 13:30-ra épp odaértem ahova kellett, megtaláltam a szobrot is és a molyos társaságot. 

Igazából kicsit hazudtam, a csajokkal való találkozás előtt még gyorsan lerohantam egy-két pavilont, de erről később. @Panna szervezésével eléggé szép kis csapat gyűlt össze. Letérítettük a pokrócokat (illetve csak kettőt) és mielőtt rátértünk volna a beszélgetésre, mint hivatalos napirendi pont, sütiztünk egy jót. Illetve sütiztek a többiek, mert nekem sajnos gyümölcsnapom volt. Egyébként nagyon jól éreztem magamat, elmentem közben dedikáltatni is Vivien Holloway-hez. Sajnos hamar elmosott minket az eső. A fák alatt ülve először nem volt feltűnő, hogy szemerkél, de miután mindenki előkapta az esernyőét körülöttünk, mi is szedelőzködni kezdtünk. Összepakoltuk a sok cuccot és előkaptuk az esernyőket már akinek volt, én jobb híján a kabátomat, ketten pedig egy pokróc alatt kerestek menedéket.
Páran ekkor döntöttük el, hogy bevonulunk a legközelebbi boltba. Ahol, miért ne használjuk ki, hogy kint leszakad az ég? úgy sem tudok addig mit csinálni, alapon körülnéztem. Majd mint egy gyerek, aki jól végezte dolgát vissza is álltam a többiekhez a mozgólépcső elé. Kicsit még beszélgettünk majd utána, amikor már nem szakadt annyira az eső, szétváltunk.
De addig tényleg jó volt, rájöttem, hogy többen levelezgetnek egymással és arra is, hogy nekem is többet kellene a többiekkel beszélgetnem. Ugyanis azon kívül, hogy tudtam ki mint olvas és szeretem az értékeléseket, amiket írnak, halvány lila eresztésem sem volt, hogy ki kicsoda. Sajnálom, de legalább majdnem mindenkivel sikerült egy-két szót váltanom. Akivel nem, azzal pedig remélem máskor tudok vagy legalább a kapcsolatot tudjuk tartani interneten keresztül, mert tényleg mindenki szimpatikusnak tűnt :)

Szombaton az első dolgom volt, hogy lerohantam a Főnix standját, megvettem a könyvet. Közben találkoztam egy régi ismerősömmel (bár el tudtuk volna kerülni egymást!), de összességében nagyon kedvesek voltak az eladók is és Kovács Attila is (azaz Holden Rose), bár vele nem beszélgettem. Itt a már említett Vivien Holloway új könyvét (Vérvörös horizont) vásároltam meg, amit ajándékba szánok :)
Aztán szépen, lassan vissza az információs pulthoz, mert a memóriám nem a legjobb. RENGETEG EMBER VOLT! Az egész egy nagy tömeg nyomor volt, annak ellenére, hogy zuhogott az eső. Az igazi könyvmolyokat és a jobbnál jobb ajánlatokat leső embereket még ez sem tántorította vissza. Tehát ugyan csak pár lépésre volt, de a Libri pavilonhoz konkrétan sodródtam az árral. Megvettem Lakatos Levente: Szeress jobban! könyvét, ami ugyancsak ajándékba megy. Barátnőm szülinapjára, úgyhogy remélem nem olvassa ezeket a sorokat :D
Majd hagytam magamat tovább sodorni és másodpercek alatt felkaptam, megvettem és továbbálltam Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten című könyvével. A Könyvmolyképző pavilonjánál sajnos nem volt túl rózsás a helyzet, amikor ott jártam. Lentről elkezdtek beázni (azok a sok, szép könyvek!) és még mindig esett az eső. Amikor később ott jártam a lányoknak már sikerült megoldani a problémát. Nagy meglepetésemre kaptam egy Klasszi Körkép című könyvet is, amibe egyenlőre bele sem néztem, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem regény :(
A Maximnál aztán beszereztem 1+1-es akcióval Amy Kathleen Ryan sorozatának utolsó részét a Lángot és mellé kaptam egy ingyen Alan Bradley: De mi került a pitébe? című könyvet. Az eladó nagyon kedves volt, segített választani a milliónyi példány közül :D Azt már meg sem jegyzem, hogy ez a vásárlás sem volt betervezve...
Aztán sorba álltam Leventéhez dedikálásra, több mint 2 órát vártam, kilométeres sorral a hátam mögött, de előttem csak 35-en voltak :D Látjátok, mit meg nem teszek a barátnőmért? Közben persze még mindig esett az eső és nem is kicsit. Egyébként az író aranyos volt, tök jó kis szöveget találtunk ki együtt az aláíráshoz. Kár, hogy megfájdult a derekam miközben a hátamon a táskámmal, több kilós könyvhalommal a kezemben sorban álltam. DE MEGÉRTE! Remélem :'D
A szombati nap margójára még annyit, hogy Nagyon Szépen Köszönöm nagybátyámnak, akinél aludhattam és aki bőséges ételmennyiséget biztosított nekem egészen a következő nyár elejéig! Unokatesómnál is jártam, akivel készült közös fotóm is, amit itt láthattok. Hát nem édes? Kiderült, hogy egy egész polca van tele autóval, de legalább fél percig örült az új ajándékának is :D 

A következő napról már nagy vonalakban beszéltem. Délelőtt unokatesóztam, délben ebédeltem, délután pedig visszatértem a Vörösmarty térre. Eredetileg úgy terveztem, hogy majd kényelmesen előre (!) beállok a 14 órási sorba, de meglepetésemre még a 11 órás sem lett vége, így gyorsan besoroltam. Lényegesen kevés időt ott töltve már volt is egy aláírásom Böszörményi Gyulától és a könyv borítótervezőjétől is (Köszönöm Magocsa-Horváth Éva!).
A metrót elméletileg nem lett volna nehéz megtalálnom, de nekem sikerült megint eltévesztenem, így jó barátomra a telefonomra és a kedves járókelőkre hagyatkoztam. Végül kevesebb mint pár perc bolyongás után célba értem és lefagyasztottam két automatát úgyhogy személyesen kellett odamennem a pulthoz és szépen nézve egy vonaljegyet kérnem. 40 perccel az indulás előtt már fennültem a vonaton (elsőre megtaláltam a jót!) és 17:15-re haza is érkeztem Szegedre :) Fáradtan, fájó derékkal és lábbal, több tonnás csomaggal és bőrig ázva, de megtaláltam anyámat, akinek az első megjegyzése: "látom sikerült megégned a szakadó esőben". Ne kérdezzétek, nem tudom hogy csináltam :D Lehet, hogy akkor amikor eltévedtem a verőfényes napsütésben. 

ÖSSZESSÉGÉBEN ENNYI LENNE :) 

Read More

Kristin Cashore: A garabonc (Graceling 1.)

Fülszöveg:
Katsa, a garabonc Úrnő, egyike azoknak a ritka és fura szerzeteknek, akik különös képességgel születtek. Az ő rendkívüli tehetsége a küzdelemben, a halálosztásban mutatkozott meg; nyolc éves kora óta tudja, hogy akár puszta kézzel is képes embert ölni. A király unokahúgaként kiváltságos életet élhetne, de garabonciája miatt kénytelen a király erőszakos megbízásait teljesíteni. 
Amikor találkozik a szintén garabonciás harcos Pongor herceggel, Katsa még nem sejti, hogy élete fordulóponthoz ért. 
Nem számít arra, hogy Pongor a barátja lesz. 
Nem számít arra, hogy megtudja az igazságot a saját garabonciájáról – a legkevésbé pedig arra, hogy egy távoli földön lappangó, rettenetes titok közelébe kerül… 
A garabonc Úrnő, ez a modern lányregény, újfajta módon mesél arról, hogyan válik egy kamaszlány minden szempontból önmaga urává, hogyan érik független és felelős nővé, miközben olyan lélegzetelállító szerelemről olvashatunk benne, amely kétségkívül felveszi a versenyt az Alkonyattal.

Véleményem:

Évekkel ezelőtt barátnőm polcán láttam legelőször ezt a könyvet. Rá is kérdeztem: milyen volt? Hogy tetszett? Ő akkor egekig magasztalta. Nem rég jutottam el oda, hogy én is elolvassam és nagy lelkesedéssel vetettem bele magamat a történetbe. 

Olyan jól kezdődött! Azt hittem hasonló lesz, mint az Üvegtrón, amit nagyon szerettek. Azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy az események teljesen más fajta irányt vettek és nem teljesen azt kaptam, mint amire számítottam. A könyv ennek ellenére nagyon színesen és fantáziadúsan meséli el egy lány történetét, aki felnőtt.

Nagyon érdekes volt maga a garaboncia ötlete. Garabonc bárki lehet, akiben megvan a genetikai hajlam arra, hogy többé váljon a környezeténél. Elméletileg mindenki egyedi képességekkel rendelkezik, de akadnak olyanok akiknek meghatározóan a harc vagy az úszás a garabonciája. A főszereplő, Katsanak azonban egészen különleges tehetség van: a gyilkolás.

Innentől kezdve adott a kérdés: Mi az ami mégsem tetszett benne? 

Az első része igazán jó volt. Megismerkedtem a szereplőkkel, az alap szituációval és jó pár kérdés felmerült bennem az olvasás közben.  Jól kidolgozott és átgondolt. 
Ezek után jött a feketeleves: a második rész. Ami szinte mintha teljesen ellentéte lenne az eddig elhangzottaknak. Összecsapott és unalmas volt. Ráadásul a fő poént már a könyv közepén (!) sikerül lelőnie. Onnantól kezdve konkrétan semmi izgalom nem volt benne. Minden kiszámítható mederben folyt, mintha az íróból kifogyott volna a kreativitás. De azért mégis megírta ezt a 480 oldalt, mert a kiadó azt akarta.  

A szereplőket nem volt nehéz megszeretnem. Nem mondom azt, hogy az első perctől kezdve, de viszonylag hamar a szívemhez nőttek és mindvégig drukkoltam nekik. A legnagyobb szívfájdalmam, hogy úgy érzem még mindig nem tudok eleget Katsaról és Pongorról. Az előbbiről az érdekelne, hogy miért nem akar férjhez menni?. Az utóbbiról pedig, hogy mi történt vele (érdekelne hogyan sikerül megbirkóznia az új helyzettel). Egy kicsit bántam, hogy a könyv felénél nem csak az események, de a sok szereplő is tovatűnt és helyüket a kietlen pusztaság, majd később újabb emberek vették át. 

Értékelés:

Read More

Cathy Cassidy: Cseresznyés ábránd (Csajok és csokik 1.)

Fülszöveg:

Csajok és csokik. Egy könyvsorozat, melyben minden testvérnek megvan a maga története Neked melyik lány lesz a kedvenced? 
Talán a Cseresznyés ábránd főhőse, Cherry? Az a lány, akinek tejeskávé színű a bőre, sötétbarna szeme pedig mandulavágású. Akinek élénk a képzelete, szórakoztató a társaságában lenni, és aki mindig kiáll magáért.

Véleményem:

Az első pár oldal után komolyan azt hittem, hogy utálni fogom ezt a történetet. Ugyanis cseppet sem az volt, amire számítottam. Ha azonban kicsit szemfülesebb vagyok és elolvasom a fülszöveget nem ért volna meglepetésként az, hogy a kezeim között tartott könyv igazán gyerekes. Persze ennek fő oka, hogy a főszereplő csupán 13 éves. Visszatérve az eredeti gondolathoz: EGYÁLTALÁN NEM BÁNTAM MEG, HOGY ELOLVASTAM! Konkrétan le sem tudtam tenni, annyira magával ragadott az egész hangulata. 

Könnyed és igazán nyárias hangulatú volt, azonban sok helyen igazán komoly és meglepő tudott lenni. Amit nem várnánk egy ilyen típusú könyvtől. Az alaptörténet egyszerű: egy lányról szól, akinek az apja új szerelmet talált, ezért mindketten leköltöznek Skóciából a Angol tengerpartra. Az új nőhöz új testvérek is társulnak, akik egyikük kivételével, igazán kedvesen fogadják az új jövevényeket. Természetesen az új helyen van egy fiú is, akivel a lány komolyabb barátságot alakít kit. 

Mégis van egy dolog, ami miatt figyelemre méltó ez a könyv: teljesen reális életkörülményeket ír le százszázalékosan megfogható és megszerethető szereplőkkel. Rádöbbent minket arra, hogy akár velünk is megtörténhet vagy már meg is történt az, amiket a szereplők átélnek. Igazi folyamatot ír le és valóban hihetően ábrázolja az eseményeket. Nem mondható igazán izgalmasnak, de higgyétek el! rendkívüli módon le tudja kötni az embert. 

Ami még nagyon tetszett benne az az volt, hogy rendkívül sok témát boncolgat. Megmutatja hova vezet az, ha hazudunk, ha nem törődünk a másikkal. És azt is, hogy ha valaki igazán küzd és becsületes, az el fogja nyerni a méltó jutalmát. Előbb vagy utóbb.  

És mi fogná ezeket legjobban össze mint a CSOKI? 

Arról eddig is volt már szó, hogy a főszereplő Cherry Costello szemszögéből követhetjük nyomon az eseményeket. Ő alapjában véve eléggé csöndes, amolyan kívülálló lány. Néha nehezen tudja megkülönbözteti a valóságot a képzelettől. Tipikus lány a szomszédból, akiben van egy aprócska Mary Sue-s beütés, de ezt el lehet viselni. Cherry hamar elveszítette az anyukáját, és ennél fogva a legnagyobb álma az lett, hogy egy család része lehessen. Ennek érdekében elkövet mindent. Hazudni is képes, hogy az új közösség befogadja.
A lány apukája nekem egy kicsit erőltetettnek tűnt, de tapasztalatból tudom, hogy léteznek ilyen emberek. Mindig mosolyognak és minden jó szándék meg van bennük, ami néha nem is olyan nagy baj.
Coco Tanberry, az a lány akiről nem sokat tudunk meg. 11 éves, de ezenkívül össz-vissz annyit lehet róla elmondani, hogy pimasz (melyik 11 éves nem az?), eleven és barátságos. Ugyanolyan laza stílusú, mint a főszereplő, de sokkal kislányosabb és álmodozóbb típus. Nem veszi annyira komolyan a dolgokat. Legnagyobb álma, hogy saját lámája, szamara és papagája legyen.
Skye és Summar Tanberrry egypetéjű ikrek, de máshogy öltözködnek, teljesen más a stílusuk és össze sem lehetne hasonlítani őket. Az ő történetük már magyarul is megjelent, amire természetesen kíváncsi vagyok, főleg a részlet után, amit olvastam belőle :). Róluk annyit tudunk meg, hogy  míg az előbbi lány nagyon kreatív és kicsit különc, addig a másik nagyon komolyan veszi a táncot és csöndes rendkívül csöndes. Mindketten 12 évesek.
A főszereplőnk életében a legnagyobb port Honey Tanberry kavarja. Ő az a lány, akivel meg kellene osztaniuk a szobájukat, de nagyon gyorsan kiderül, hogy Honey nem hajlandó az együttműködésre. A csajszi igazi drámakirálynő: önző, szeszélyes és kiszámíthatatlan. Akárcsak én 14 évesen :D, eskü magamra ismertem. Abban a téves álomvilágban ringatja magát, hogy az apja egyszer visszatér hozzájuk és újra teljes lesz a családja. Kicsit sajnáltam, mert igazán törékeny lelki világa van. Továbbolvasva azonban rájöttem, hogy ha akar elég erős tud lenni a visszavágáshoz.
Honey barátja Shay Fletcher (egyre jobb nevek, tudom :D), akibe természetesen Cherry szerelmes lesz. Mily meglepő? *szemforgatás*. Egyébként bírtam a srácot, eléggé laza, de hűséges és megtartja az ígéretét.
Az 5 lány (!) anyukája nekem sokkal szimpatikusabb volt, mint Cherry apukája, de nagy port egyik sem igazán kavart.

Értékelés:

Kinek ajánlom?:

Fiataloknak, 14 év alatt és körül; és Mindenkinek, aki szeretne kicsit kikapcsolódni. Azt mondanám, hogy szinte minden korosztálynak, mindenki magára fog egy kicsit ismerni. :) 

A sorozat:

Cathy Cassidy - Csajok és csokik 

1, Cseresznyés ábránd: Cherry története
2, Mályvacukor égbolt: Skye története

2.5, Bittersweet: Shay története -> magyarul még nem jelent meg
3, Nyári ábránd:  Summer története
4, Coco Caramel: Coco története -> magyarul még nem jelent meg
5, Sweet Honey: Honey története -> magyarul még nem jelent meg
6, Fortune Cookie: Jake története -> magyarul még nem jelent meg

Read More

Fejős Éva: Bangkok, tranzit

Fülszöveg:

Bangkok. Ölelő, forró, egzotikus város, ahol a múlt és a jövő összekapcsolódik, és ahol bármi megtörténhet; és meg is történik. Hét ember sorsa keresztezi egymást ebben a metropoliszban. Hét ember, hét kereső, akiknek ez a város talán az utolsó állomás. Vagy az első egy új élet felé? A sikeres üzletember, a körülrajongott fotómodell, az örök outsider férfi, a családanya, aki hirtelen elveszít mindent, a kiváló orvos, aki nem tudta megadni azt, amire a nő vágyott, egy madám, és a kiskorában örökbe fogadott bájos lány. Miért éppen ők heten? Miért érkeztek egy időben Bangkokba? Hihetünk-e a véletlenekben?

Vélemény:

Nehéz szülés volt, de végül sikerült időben végeznem a könyvvel. Be kell valljam: kicsit csalódott vagyok. Ugyanis Fejős Éva egy olyan magyar író, akitől többet vártam. Sokaktól olvastam abszolút pozitív visszajelzést a könyveivel kapcsolatban és én is már nagyon régóta vártam már, hogy végre olvashassak tőle. Elvégre, ha valami tényleg annyira jó, hogy magyarról angolra fordítsák le, akkor azt nekem is olvasnom kell. Így utólag úgy látom kicsit túl sok reményt fűztem a történethez.

Először is ki kell emelnünk, hogy a történetnek rengeteg szereplője van, akiknek az életében még több, felesleges embert találunk. Ez egy hatalmas nagy névkavarodást eredményez, amiből az olvasó legjobb esetben is csak a regény közepén tud kikeveredni. Természetesen ennek a 7 szereplőnek az élete valamilyen szinten összefügg, esetleg egymásba fonódik, mint a Felhőasztal-ban, de közel sem olyan élvezhetően. Igazán nagy bűn, hogy én most éppen ezt a két könyvet próbálom összehasonlítani, de emellett a hasonlóság mellett nem tudtam szó nélkül elmenni.

Végig úgy éreztem, mintha egy koktél belsejébe keveredtem volna, amit nagyon elrontottak. Túl sok limonádét, túl sok szenvedést, túl sok szereplőt és túl kevés tényleges történést raktak bele. Nem éreztem úgy, hogy nekem ezt feltétlenül végig kellene olvasnom. Nem voltam kifejezetten kíváncsi sem a végkifejletre, de türelmesen vártam, hátha történik valami. Valami, ami miatt mindenki méltatta ezt a könyvet. 

Hiába, a történet ugyanolyan lapos maradt, mint amilyen az eleje volt. Ennek ellenére úgy érzem, hogy fogok még az írónőtől olvasni. Nem a régebbi könyvei közül, mert azokról tényleg rettenetes vélemények keringenek az interneten. Egyenlőre tanácstalan vagyok, de várom az ötleteket! ;) 

Értékelés:

Read More

Sarah Dessen: Altatódal

Fülszöveg:

A szakítás tudománya… Remy mindig tudja, mikor kell megtartania A Beszéd-et egy srácnak – rögtön azután, hogy az első romantikus roham lecseng, de még mielőtt a dolgok túl komolyra fordulnának. Számtalan fiúval járt már, és rengeteget tanult az anyjától is, aki éppen az ötödik férjét fogyasztja. De akkor miért van az, hogy valahogy sehogy sem akarja ejteni Dextert? Pedig a srác olyan esetlen. És rendetlen. És szétszórt. Ráadásul zenész – épp úgy, mint Remy apja, akit a lány sohasem ismert, mert a férfi lelépett, még mielőtt ő megszületett volna. Lehetséges volna, hogy Remy kapcsolatokra vonatkozó szabályai egyszerre érvényüket vesztik? A regény az elismert szerző, Sarah Dessen magával ragadó története egy kőkemény fiatal lányról és egy fiúról, aki arra hivatott, hogy megpuhítsa.

Vélemény:

Régóta a polcomon van ez a könyv. Az utóbbi 4 évben összesen kétszer futottam neki, de mindig abbahagytam, mert egyszerűen beleuntam. Már akkor láttam a végkifejletet és a történet apró buktatóit. Most is sikerült előre kitalálnom azt, amit nem lett volna szabad. Türelmetlenül vártam, hogy mikor jön már el az a rész, amikor a szerző megadja az utolsó döfést a karaktereinek és végre eljutunk A-ból B-be.

Volt egy mélypont a történetben, amin alig tudtam átvergődni magamat. Már majdnem ott voltam, hogy újra  félbehagyom a könyvet, amikor újra beindultak az események és elkezdett egy kicsit izgalmassá válni az egész. A sok fantasy, disztópia és egyéb más agyszülemények után nekem kifejezetten jól esett, hogy egy egyszerű kis majdhogynem strandregényt olvashattam.

A két főszereplő, Remy és Dexter kapcsolata lassan indul és mielőtt igazán kiteljesedhetne vége is lesz. Persze itt nem ér véget a sztori és kettejük története sem, de nem akarom lelőni a poént. Mivel csak az egyik szemszögéből látjuk a történetet eléggé  nehéz pártatlannak maradnunk. Remy a történet közben nagyon sokat változott, teljesen pozitív csalódást okozott nekem. Igazából Sarah Dessentől nem vártam mást, neki mindig sikerült ezzel megfognia engem. Dexter pedig... belőle eléggé keveset kaptam, amiért dühös vagyok.

Nem volt olyan jó, mint a Figyelj rám! Nem sírtam rajta, nem volt megrázó és elgondolkodtató végkifejlete sem. Egyszerűen azt kaptam amire számítottam. Viszont a végében csalódtam. Kicsit összecsapottnak éreztem.  EGYSZER ELMEGY. 

Értékelés:

Read More