Elizabeth Kolbert: A ​hatodik kihalás

Röviden a könyvről:
Elizabeth Kolbert a New York Times és a New Yorker újságírója szinte oknyomozó riporterként tárja fel előttünk, amit eddig is sejtettünk: a Föld fajai olyan nagy mértékben halnak ki az ember miatt, ami egy nagyobb katasztrófának felel meg. A legutolsó ilyen nagy kihalás a dinoszauruszok eltűnésével járt, ez ma a legismertebb. A napokban folyót pedig elegánsan HATODIK KIHALÁSNAK hívjuk.

Elizabeth Kolbert sok különböző tudományos műhelyt járt végig – városokban, múzeumokban, az Andok erdeiben, az Amazonas mentén. Első kézből szerzett tapasztalatait a régebbi kihalások nyomaival vetette össze, és kiválasztott egy tucat fajt, amelyeken bemutatja a közelmúltat, a jelent és a jövőt.

Az író egyáltalán nem katasztrofista, ezért a könyvben láthatjuk azt is, hogy sokan sokat tesznek, hogy megmentsék, amit csak lehet. Elszánt biológusok és önkéntesek gyűjtik össze, gondozzák és szaporítják az arany csonkaujjú békákat Panamában, a szumátrai orrszarvút európai és amerikai állatkertekben, a hawaii varjút Kaliforniában. Ausztrália partjainál egymást váltó tudóscsoportok dolgoznak a korallok fennmaradásáért.


Könyvadatok:
Téma: természettudományi
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 412 oldal
Megrendelhető: MOLYBOLT

Miért pont ez?:
Az egyetemen biológiát tanulok, így adta magát a szituáció, amikor is egyik tanárom ajánlott olvasmányként elküldte nekünk a könyv címét. Az érdekes csak az volt, hogy ez a tanárom nem az Ökológus miliőből származik, hanem a társadalomtudományi karon oktat.


Ajánló:
Korunk súlyos válságai legfőképpen környezeti problémák: az éghajlat változás, a biológiai sokféleség csökkenése, termőtalajok pusztulása, települési szmog stb. Ezek aztán kihatnak a társadalmi-gazdasági rendszerre például éhezés, édesvíz-szűkösség vagy egészségkárosodás formájában. Ebben a könyvben a sokféleség csökkenésére, a fajok kihalására fekteti Elizabeth Kolbert a hangsúlyt. Ami főleg állatokat, de néhol növényeket is magába foglal. A legérdekesebb azonban, amikor a legközelebbi ősünkről a Neandervölgyi emberről vagy a Hobbitról beszél, de mindent csak sorjában.

Nem gondolnánk, de nagyon új eredetű az a meglátás, hogy az ember előtt éltek olyan fajok, amelyek ma már kipusztultak. Nagyon sokáig azt se gondolták, hogy vannak kihalt állatfajok. Aztán jött egy francia tudós Cuvier, és az óriásalkárok. Ő volt az első, aki ráébredt erre az előkerült csontokból. Hogy hogyan arról egy izgalmas és érdekes sztorit lehet olvasni a könyvben. Az Ő tanításait vitte tovább Lyell, aki ugyan az evolúciót elvetette, de új elméletet dolgozott a kihalásokra. Darwin volt az, aki ezt megmerte lépni, de bizonyos dolgokba Ő is tévedett. A nagy tudós útját is többek között megismerhetjük. 

A felfedezések után eljutunk azokra a lapokra, amik az ember megjelenése utáni bioszférát írják le. A Pangea szétválása és az állatfajok elterjedése és differenciálódása után az ember is elindult hódító körútjára. Itt ismerkedünk meg egy olyan elmélettel, ami számomra merőben új és ledöbbentő volt. Kiderült ugyanis, hogy a mamutok és a nagy emlősök kihalását is az ember okozta, amikor még ennek tudatában sem volt. Azok az állatok melyek nagy kihordási idővel rendelkeznek, és melyek nagyra nőnek (ennél fogva nincs is túl sok belőlük) már egyetlen egy populációjuk elvesztését/környezetének pusztulását is megszenvedik. Mivel a nagyobb, rátermetebb egyed lesz kevésbé kitéve a predációs nyomásnak, ezért az evolúció is erre felé halad. Azonban a nagy termet rengeteg előnytelenséggel jár, ami legjobban abban nyilvánul meg, hogy kevesebb utód kihordására és felnevelésére lesznek képesek. A fajszám pedig igen jelentős összetevő, ha kihalásról vagy alkalmazkodásról van szó. 


A második nagyon fontos üzenete a könyvnek, hogy a fajok nem csak az egyedszámtól, de a környezettől is függnek. A korallok számtalan fajnak adnak otthon, ahogy az erdők is. A globális klímaváltozáshoz a növényeknek is alkalmazkodniuk kell, már ha tudnak. Az állatok náluk egyértelműen könnyebben vándorolnak, azonban itt is van jele a változásnak. Sőt a globális kereskedelem meggyorsulása, az emberek mobilitása is hozzájárul ahhoz, hogy inváziós fajok terjedjenek el. A vándorkagyló, a denevérek fehér-orr szindrómáját okozó gomba, az európai nyúl, vagy a japán kudzu elterjedése új kontinensen évente több milliárd dollár kárt okoz. Ez az, ami a 21. század egyik fő problémája. Nem csak közvetlenül pusztítjuk ki a fajokat, de közvetlenül, más fajokkal végeztetjük el a "piszkos munkát". 

Számomra a harmadik és egyben legérdekesebb üzenet az emberi fajjal kapcsolatos. Egy részt annak a génnek az említése, ami olyan "bolonddá" tette a Homo sapienst, hogy neki merjen vágni a nyílt tengernek egy szál hajóval, úgy hogy fogalma sem volt hol és mikor fog újra partot érni. Más részt az a tény, hogy a többi homo génjeit részben tartalmazza a mi gén állományunk is. És a szerző valamint annak segítője felismerése, hogy ez csodálatos. Lehet, hogy kipusztultak, lehet, hogy soha többé nem lesz még egy ugyanolyan identitás; mégis megőriztük egy részüket, mely tovább él bennünk és velünk.

Az utolsó, ami teljesen ledöbbentett az a rengeteg faj, amit az 5 évvel megjelent könyv veszélyezettként említ és melyek közül sok ma már kihalt. 

Elizabeth Kolbertről elmondható, hogy rendkívüli precizitással és pontossággal ír, mely nem hiába váltotta ki a szakma elismerését is. Nem egy könnyed olvasmány, de kihagyhatatlan. Valószínűleg a tengerpartra nem vinném magammal, de tudományos szemszögből nézve közérthető és egyszerű olvasmány, mely épp hogy csak a felszínt kapargatja.

Összegzés: