Beszélnünk kell a kultúrális különbségekről és a börtönmunkáról | Jesmyn Ward: Hallgasd a holtak énekét!

Fülszöveg:

A Hallgasd a holtak énekét! nagyszabású családtörténet, az amerikai útiregény archetipikus hagyományainak, a kísértethistóriáknak és a katasztrófaregényeknek lenyűgöző, zavarbaejtő és sehová sem besorolható elegye, egy modern remekmű.
A tizenhárom éves Jojo igyekszik megérteni, mit jelent férfivá válni. A családjában van kitől és van miből tanulnia: ott van feketebőrű nagyapja, Pop, vagy fehérbőrű nagyapja, aki viszont egyáltalán nem fogadja el a fiút. És az apja, aki mostanában szabadul a börtönből… Amikor kiengedik, Jojo kábítószerfüggő anyjával odautazik. Találkozik egy másik tizenhárom éves kissráccal, egy halott fegyenc szellemével, aki magában hordozza az amerikai dél történelmének örökségét. Fontos dolgokat tanít meg Jojónak apákról és fiaikról, az erőszakról és a szeretetről.

Könyvadatok:
Téma: családregény

Kiadó: XXI. Század
Kiadás éve: 2018 
Oldalszám: 320 oldal

Megrendelhető: XXI.Század

Miért pont ez?:

A kiadó honlapján nagyon kedvező akciók szoktak lenni bizonyos időközönként, és szinte potom árért vásároltam meg ezt a könyvet, amiről csak annyit tudtam, hogy az egyik általam nézett Youtuber is olvasta. Akkor nem kerítettem sort rögtön az olvasására, és utólag vissza nézve nem is bánom, hogy év végére maradt. A Mini-könyvklub 17. fordulójának utolsójaként ugyanis ez lett a választott könyvem. 

A többiek értékelését ide kattintva érhetitek el. 

Véleményem: 

Teljesen ledöbbentett a fülszöveg és az, amit a könyvről előzetesen olvastam. Ha elolvastátok akkor láthatjátok, hogy nem túl sok jóval kecsegtet minket. Ez nem egy boldogan éltek míg meg nem haltak történet. Tele van vérrel, verítékkel és erőszakkal. Ráadásul a misztikum is elég erősen jelen van a könyvben, így azoknak nem ajánlanám, akik teljes mértékben elzárkóznak az ilyesfajta könyvektől. Azoknak viszont igen, akik nyitottnak érzik magukat arra, hogy más kultúrákat is megismerjenek. Azonban most szólok előre: ez az út nem lesz könnyű. 

A regény elején rögtön megismerünk egy szedett-vedett családot. Először Jojo szemszögéből kapunk rálátást a pereputtyra. Ami áll két afroamerikai nagyszülőből, akik közül az egyik rákbetegségben szenved, a másikat pedig egy életre megviselte a börtön. A család tagja még Jojo anyukája, Leonie és egy kisgyerek, Kajla. 

Jojo életét azzal tölti, hogy segít nagyapjának a háztáji állatokat gondozni; és neveli testvérét. A fiú világéletében úgy érezte, hogy a társadalom peremére szorult származása miatt. Ezen az iskola sem segít, ami tele van tizenéves drogosokkal és bántalmazó tanárokkal. Emellett Jojo apukája börtönben van, az anyja pedig masszív drog használó. 
Hogy Leonie miért vált olyan anyává, akit nem érdekelnek a gyerekei, és aki nem tud felelősséget vállalni, azt saját magától tudjuk meg, miközben eksztatikus mámorban próbálja kihozni a börtönből a gyerekei apját.  

A harmadik elbeszélő egy szellem, aki a börtönben Jojo-hoz kötődik. Azt csak a regény végéből tudhatjuk meg, hogy miért ragadt a két világ között. 

Amikor először olvastam, hogy létezik egy misztikus szál is a történetben, akkor kicsit megrémültem. Egy rossz szellemidézgetős ponyva jutott a szóról eszembe. Pont ennek a szónak a negatív jelentése miatt hagytam az utolsó pillanatra az olvasást. Utólag rájöttem, hogy nem kellett volna megijednem tőle. Úgy érzem ez által sokkal többet tudtam meg a fekete kultúráról és kicsit közelebb kerültem ahhoz, hogy megértsem annak a kevert kultúrának a hátterét, amelyet magukkal hordoznak. 

Jojo családja a társadalmi ranglétra legalacsonyabb pontját képezik. A nagyapja idejében a vele egy korú gyerekekkel rosszabbul bántak, mint az állatokkal. Ennek elszenvedői pedig nem csak a börtönviselt afroamerikai fiúk és férfiak voltak. Hanem a családjaik, az asszonyaik, a lányaik, a testvéreik, a fehér börtönrabok, és a gyerekeik, az unokáik és mai napig az egész afroamerikai közösség. A könyv annyira mélyen dagonyázik az emberi kegyetlenség mocsarába, hogy az olvasó néha akaratlanul is elsüllyed. Én úgy éreztem, hogy szinte megfolyt a regény. Összeszorult a gyomrom, amikor azt olvastam, hogy a rabokat hogyan dolgoztatják a földeken, vagy azt, hogy a szökött rabokat hogyan kínozzák meg és akasztják fel. 

Akkor sem engedett fel a gyomorgörcs, amikor azt láttam, hogy a szenvedés tovább öröklődik, és anyáról lányra, apáról fiúra szál. Amikor azt láttam, hogy az apa veri a gyerekét, mert az ő apja is verte őt. Amikor az anya nem adott enni a gyerekeinek, végül pedig elhagyta őket, mert vele sem törődtek.

Ugyanakkor ebbe a végtelenül bánatos és szomorú regényben pislákol valami, amit úgy hívunk: remény. A fénye pedig bevilágít a sötét zugokba is. Ez megnyilvánul Jojo és a nagyapja kapcsolatában, vagy Jojo mágikus képességében, abban, ahogyan Kajlához beszél. Emellett a nagymama szomorú sorsa is tele van melegséggel és szeretete.

Az elején úgy éreztem, hogy ez a probléma nagyon Amerika specifikus. Aztán eszembe jutott, hogy a rasszizmus nem csak nyugaton van jelen. Magyarországon is jelen van, csak más társadalmi és kulturális réteg felé irányul. Innentől kezdve pedig jobban figyeltem Ward szavaira.

A regény vége volt az ami pedig abszolút és végérvényesen megfeküdte a gyomromat.

Tartom magamat ahhoz, hogy ez a könyv nem nekem íródott. Azonban azt is vallom, hogy ez a könyv senkinek sem íródott. Hiszen ki lenne lépes elviselni azt a sok szenvedést, amelyet az író leír? Ki képes szenvedni azzal a tudattal, hogy a végén nem vár rá megnyugvás? Mégis úgy érzem pont ezért kellene sokaknak elolvasnia. Mert látnunk kell azt, hogy ilyen is létezik. A márkás öltönyünkben egy irodaház 10. emeletén ülve nem látjuk a porban szenvedő szegényeket. Mégis ott vannak. Éppen ezért fel kell nyitnunk a szemünket és meg kell nyitnunk az elménket. Hogy lássuk, halljuk őket, és tudjunk segíteni rajtuk. Általuk a saját helyzetünket is jobban meg tudjuk becsülni.

Összegzés: